Tápiószele ma sem valami nagy faluja Pest megyének, a szabadságharc
idején pedig még kisebb volt. Nem a háza volt kevesebb, hanem a népe. Aki
magabíró ember volt, az beállt honvédnak. Asszonyokon, gyerekeken,
öregembereken kívül senki se maradt otthon a bogárhátú házacskákban.
Annál nagyobb volt az ijedség, mikor egy reggel azzal szaladtak haza a
kanászgyerekek a mezõrõl:
- Jön az ellenség! A vezérüknek rettentõ nagy szakálla van. Úgy lobog a szélben, mint a zászló.
Az asszonyok
jajveszékelve tördelték a kezüket, s bizonyára már a jajgatásukkal elijesztik
az ellenséget, ha az öreg bíró rájuk nem parancsol:
- Nem ürgeöntés lészen
itt most, asszonyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapátot, sulykot fogjon a
kezébe, avval köszöntse a kisajtóban a németet.
Maga az öreg bíró is
leakasztotta a szögrül a kaszát s kegyetlen haraggal vagdosta vele az
orgonabokrokat, mikor egyszerre csak megharsant a trombita a faluvégen.
- Uccu, mákos! -
rikkantotta el magát a bíró. - Hiszen ezek a mieink!
Nem németek voltak
azok, hanem a Damjanich vörös sapkásai. Lobogó szakállú vezérük maga Damjanich
tábornok. Útban voltak Bicske felé. Oda várták vacsorára az osztrákot, s ugyan
igyekeztek, hogy le ne maradjanak a nagy dínomdánomról, ahol acélgombócokkal,
karddal muzsikálnak.
Azaz csak igyekeztek
volna, ha a szeleiek útjukat nem állják. De útjukat állták ám tyúkkal,
kaláccsal. A Templom tér zöld pázsitján terítettek nekik. Ott telepedett le maga
a tábornok is egy fölfordított hordón, valami kõszentnek a lábánál. Ott fogadta
a szeleieket, akik mindenféle ügyes-bajos dologban járultak eléje. A szelei
bíró például arra kért engedelmet Damjanichtól, hogy odaadhassa az apai
örökségét az osztráknak.
- Micsoda kelmednek az
apai öröksége? - nézett nagyot Damjanich a különös kérésre.
- Német Andrásnak
hívnak. De én mától fogva Magyar Andrásnak szeretném magamat hívatni.
Damjanich jót nevetett
a furcsa ötleten, s odafordult egy öregasszonyhoz, aki már rég ott ácsorgott
körülötte:
- Mi járatban van,
szülém?
Az meg nem egyebet
kívánt, mint hogy közelrõl megnézhetné: igaz-e az, hogy a Damjanich köpenyét
rostává lyuggatták már a golyók?
- Biz igaz, lelkem -
mosolygott a tábornok, s poros, kerek köpenyét szétterítette a földön.
Csakugyan több volt azon a lyuk, mint a posztó.
Nem telt bele fél óra,
vagyont ért az a rossz köpenyeg. Teleszórták a szelei asszonyok nyakba való
gyönggyel, ezüst fülbevalókkal, aranygyûrûkkel. Kinek mi drágasága volt, mind
odahányta rakásra.
- A hazának adjuk,
fegyverre, katonára!
Az öregemberek
ritkaságképpen tartogatott ezüsthúszasokat, a gyerekek krajcárkákat dobáltak a
köpenyegre.
- Van már hadi
kincstárunk is - mosolygott a tábornok, s érezte, hogy könnybe lábad a szeme. S
bizony még sírva fakad a háborúk kemény hõse, ha egyszerre meg nem nevetteti
valami.
Öreg vak koldus
botorkált hozzája a templom sarka felõl. Egyik kezében bot, avval tapogatta az
utat. A szájában furulya, azt sikoltoztatta a másik kezével. Rongyos szûre
sarkát egy lompos kutya ráncigálta elõre, belekapaszkodva a fogával.
- Nini, az öreg Csiha
be akar állni vörös sapkásnak! - mondogatták a falubeliek.
A vak ember szomorúan
mosolygott, kivette a szájából a furulyát, és elõrenyújtott kézzel megállott
Damjanich elõtt.
- Szegény koldus vagyok
- kezdte halk, fájdalmas hangon, mire a tábornok egy ezüstpénzt dobott a
tenyerébe.
- Isten megáldja
kendet!
Az öreg Csiha fakó
orcája tûzbe borult. Szétnyitotta a tenyerét, s ujjai közül az ezüstpénz
csengve hullott a köpönyegre. De most már a koldus hangja is úgy csengett, mint
az ezüst:
- Nem alamizsnáért
panaszkodtam, uram. Azért fáj a szegénységem, hogy én semmit sem adhatok a
hazámnak. Legalább tábornok úrnak szeretnék valami emléket adni. Fogadja el
tõlem a kutyámat. A Guruj kutyát.
Az emberek kacagtak, a
Guruj kutya neve hallatára gyanakodva hegyezte a fülét, Damjanich maga is
elmosolyodott:
- Jó ember, mit
csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg mit csinálnék vele a háborúban?
- Õ a legnagyobb
kincsem. Jó szívvel adtam volna. Egyebem nincs - motyogta zavarodottan Csiha, s
kibotorkált az emberek közül. A Guruj kutya nem sértõdött meg a
visszautasításra, inkább örült neki. Víg csaholással ugrándozta körül a
gazdáját.
A tábornok pedig
fölkelt, és körüljárta pihenõ hadát. Ahogy kerül-fordul egyet, megint elõtte
áll a vak koldus.
- Tábornok úr - mondta
reszketõ hangon -, legalább a botomat fogadja el. Nagyon szép bot. Farkasfej
van a végire faragva.
Azzal odanyújtotta a
farkasfejes botot, amit Damjanich szelíden hárított el magától:
- Nem fogadhatom el, jó öreg.
Mire támaszkodnék azután, szegény világtalan? Nekem lesz mire támaszkodnom, míg
élek: jó kardom.
Ráütött kardjára, s a
kardcsörrenésre a vak ember ijedten rezzent össze.
- Pedig oly szép farkasfej.
Érzem a kezemmel, milyen szép lehet - botorkált odább szomorúan.
Hanem azért harmadszor
is csak visszajött. Most már szinte sírva könyörgött:
- Tábornok úr, legalább
a furulyámat fogadja el! Valódi kõrisfa. Csontnyaka van neki. A vége egy kicsit
meg van hasadva, de ha összeszorítja az ember a kezével, nagyon szépen szól.
Abban a percben
megdördült Bicske felõl az ágyú. Damjanich kigyulladt arccal pattant a lovára.
A furulyát siettében a dolmánya alá dugta, éppen a szíve fölé. S egy-két perc
múlva már Bicske felé robogott serege élén. Vak Csiha boldogságtól ragyogó
arccal integetett utána:
- Adjon neki szerencsét
a magyarok istene!
Adott is.
A bicskei csatában az
ellenség elsõ golyója Damjanich tábornokot találta. A csaták hõse hátrazökkent
a nyeregben. A másik percben már kirántott karddal vágtatott elõre.
- Nincs baj, fiúk! -
nyugtatta meg elsápadt tisztjeit. - Csak megütött az az ostoba golyó, de egyéb
kárt nem csinálhatott. Megakadt valamiben.
Egy óra múlva vége volt
a bicskei csatának. Az osztrák fûbe harapott, vagy elinalt, mint a nyúl. A
piros sapkások kergették õket a tábori tüzek világánál egy darabon.
Maga Damjanich fáradtan
heveredett le a tûz mellé. Ahogy ott könyököl, érzi, hogy valami töri az
oldalát.
- Ugyan mi lehet ez? -
gombolta ki nagy kíváncsian a dolmányát.
Vak Csiha furulyája
volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette meg aznap a
hadak oroszlánjának életét.