MÉHES BÁNHIDY

Én már csak híribõl ismertem a nevezetes kiskun urat, de az ámbitusos háza udvarára még be‑bekukucskáltam mint futkározó utcagyerek. Ugyan a ház most is megvan még, s ma is a legméltóságosabb ház a kiskunok földjén.

Negyvenkilencben nagy ijedelmet keltett ebben a házban a Haynau híre. No, nem Bánhidy Gergely uramat ijesztette meg, hanem a feleségét, az öreg nagyasszonyt. A nemzetes urat már azért se ijeszthette meg a hír, mert nem is hallotta. Nagyothallott mind a két fülére, s amúgy se forgolódott már akkoriban a világban. Kivette belõle a részét régen. Még harcban, háborúban is vitézkedett valaha, de az nagyon régen volt, még a gyõri szaladáskor, mikor Napóleon elõtt az utolsó vizsgát tette a nemesi inszurrekció.

„Mindegy az - sóhajtozott magában a nagyasszony -, mégiscsak baj lesz abból, ha háborúszagot érez az én apókám. Elõkeresi a padlásról a kardját, s le se teszi addig, míg azt a Haynaut meg nem döföli vele.”

Ahogy ezt így elgondolja magában, egyszer csak zörgetnek a kapun. Tíz-tizenkét félegyházi siheder legényke, csupa úri nembõl való, Tarjányiak, Mócárok, Harmosok, Makárok, mind iszonyúan fölfegyverkezve, ki rossz karabéllyal, ki egyenesre vert kaszával. Azt hallották, hogy Haynau már bevonult Kecskemétre, hát õk meg akarják állítani Pákánál, s az a kívánságuk, hogy Gergely bácsi vezesse õket a hadba, mint katonaviselt ember. Vén sastól tanulnak a fiatalok.

- No, repülni én is megtanítalak benneteket, ebadta kölykei! - csattant föl a nagyasszony, s közéjük rohant a lekvárkeverõ kanállal. De el is szeleltek az ifjú inszurgensek úgy, hogy meg se álltak Pákáig. Már akkor inkább csak Haynauval szállnak szembe, mint a Bánhidy Gergely sárkányával.

A nagyasszony pedig, ahogy egy kicsit kifújta a mérgét, lesétált a kertbe az öregúrhoz. Olyan édesen szunyókált a lócán a nagy diófa alatt, hogy szinte sajnálta felkölteni.

- Apókám - kiabálta a fülébe a tenyerébõl csinált tölcséren keresztül -, baj van!

- Mi baj, mi? - riadt föl az öregúr, s marokra fogta a lóca végéhez támasztott rézfokosát.

- Azt beszélik, az a kutya Haynau itt ténfereg a környéken.

- Itt? Ugyan mit kereshet itt? - nyílt kerekre a Gergely úr mély ráncba húzódott szeme.

- Rosszat sejtek, apókám - mondta ártatlan ravaszsággal az asszony. - Attól félek, hogy a méhesemet akarják megdézsmálni ezek a lator vasas németek a kis tanyán. Bizonyosan a fülébe jutott valahogy annak a Haynaunak, hogy nincs több olyan édes méz a világon, mint a mienk.

- Ejnye, ejnye - tûnõdött el apó. - Hát aztán mit tegyünk, most már?

- Én bizony legjobbnak gondolnám, ha kelmed odakint hetelne. Tudom, hogy az a betyár Haynau akkor nem merne odaszemtelenkedni.

- Ez csakugyan legjobb lesz - gyõzõdött bele az öreg úr az igazságba. - S ha odahozná az ördög, akkor is majd megtanítom én rá, hogy hány a nyolc. Csak a kardomat hozzátok le a padról.

- Ördögöt már, no - intette le szigorúan a nagyasszony. - Hát nem tudja már, hogy régen dohányvágót csináltatott belüle? Ne ilyen gyerekségeken törje a fejét, hanem inkább arra gondoljon, hogy rajzás ideje van, jól résen legyen kelmed. Ha a rajt elszalasztja, a szemem elé ne kerüljön többet!

Pedig nem törõdött a jó lélek se rajjal, se mézzel, csak Gergely apót akarta elrejteni a hadiraj elõl. A galambosi tanyára ki nem hallatszik az, hírt meg nem visz abba a vadonba a madár se.

Hát hiszen az nem is vitt, hanem vitt a föld. Harmadnap éppen a rajt csalogatta be Gergely apó a tejjel bepermetezett kasba, mikor egyszerre csak reszketni kezdett a lába alatt a föld.

- Fene teremti, hiszen ez ágyúdörgés - forgatta a fejét a néhai inszurgens, s körülnézett a fokosa után. Ott feküdt az a hárságyon, de az öreg úr nem nyúlhatott érte. Ha most leteszi a kast, ahány méhecske van benne, az annyi felé repül a világba! Akkor pedig õ nem kerülhet többé az asszony szeme elé.

De hát aki egyszer Napóleonnál is hadakozott, annak csak bizsereg a lába, ha ágyúszót érez. Legalább látni szeretett volna Gergely apó, s nekilódult a kecskeméti útnak. De nagy hamar meglassúdott, mert nagyon zsibongtak a kas oldalán a méhecskék. S mintha mind azt zsibongták volna:

- Ha a rajt elereszti kelmed, a szemem elé ne kerüljön!

Jó félórányit ballagott, mikor egyszer csak nagy por keveredik az országúton.

- Nini, tán itt a Haynau? - húzódott félre az árokba Gergely apó a rajjal.

Hát nem Haynau volt, csak a szele. Hat vasas német fogta körül a lekonyult orrú kiskun legényeket, s hajtotta õket fütyörészve. Valami pléhgalléros tiszt patallérozott elõttük, aki elnevette magát, mikor a méhes öregembert meglátta az árokparton. Hátra is fordult a bajtársaihoz, mondott is nekik valamit, amire azok is elnevették magukat.

Bánhidy Gergely nem hallotta, mit mondott a német. Ha hallotta volna, se lett volna tõle okosabb, mert egy szót se értett madárnyelven. De azt megértette, hogy õrajta mulatnak, s ettõl egyszerre lángot vetett a képe. Kiugrott az árokból, és elkáromkodta magát:

- Az erre-arráját annak a krumplis nudlin hízott keresztapátoknak, hát hogy mertek tik engem kinevetni?! - S azzal úgy vágta a méhkast a pléhnyakú fejéhez, hogy az alul egyszerre kiszaladt a föld.

A német elõször az arcába kapott - mire a kardjához kapott volna, akkorra már azzal az öreg Bánhidy kommandírozott.

- Csülökre, gyerekek! - ordított a kiskun legényekre.

A gyerekek követték a jó példát. A hirtelen kavarodásban rávetették magukat a vasasokra, elkapkodták a fegyverüket, s összevagdosták mind a hatot, s mindjárt el is kaparták õket a buckák alá.

- No, most már segítsetek összefogni a méheimet - vezényelte aztán Gergely apó. De hát azoknak beszélhetett. Vállra kapták az öreget, s vitték haza olyan diadallal, hogy fölébredt rá álmából a Nagy utca. A fél város odagyûlt a Bánhidy-kúria elé, s verték a nagykaput szörnyû lármával.

Mire azonban megnyílt a kapu, s kilépett a ház úrnõje a nagy lekvárkavaró kanállal, akkorra a nemzetes úrnak nyoma veszett. Meglépett, ahogy a legények válláról leszabadult. Halálra rémült a nagyasszony, s csak akkor mosolyodott el, mikor elmondták neki a Bánhidy Gergely uram vitézkedése történetét.

- Fogjatok hamar, gyerünk a kis tanyára!

Szép piros hajnalon ért ki a nagyasszony, s a szép piros hajnalban Gergely úr csakugyan ott szunyókált a méhesben. Ijedten rezzent fel, mikor a vendéget meglátta.

- Ejnye - motyogta zavarodottan -, már éppen befogtam volna a rajt. Éppen csak a királynõ hibádzott még, mikor fölébresztettek.

S Gergely apó úgy, de úgy meg volt ijedve, hogy a nagyasszony sehogy se tudott haragos képet vágni. Nevetve veregette meg az öreg hõs piros arcát.

- Majd otthon számolunk, apókám!

Otthon-e? Mire hazaértek, annyi volt az ámbituson hordóban, csöbörben, vödörben a méz, hogy alig tudtak tõle beférni. A Tarjányiak, Mócárok, Harmosok, Makárok minden méhe Bánhidyéknak termette a mézet azon a nyáron, s a nagyasszonynak nem volt miért számon kérni a nemzetes úrtól az elszalajtott rajt.