Szegesdi Béni még jóval
innen volt a húsz esztendõn, mikor Damjanich tábornok a szolnoki csata után õt
választotta ki segédtisztjének.
- Úgy igyekezz, öcsém -
veregette meg a piruló fiú vállát -, hogy mához egy évre tebelõled is tábornok
legyen.
Az ám, akkor egy
esztendõre hõs Damjanich tábornok már a magyar szabadság vértanúja lett.
Szegesdi Béni pedig sárga-fekete zsinóros közbaka. Kétfejû sasos csákót nyomtak
a fejébe, s elküldték vitézkedni a szép Olaszországba.
- Ha eddig a
szabadságért harcoltál, most harcolj ellene!
Mert olyan tûz a
szabadság tüze, hogy amikor az egyik helyen eltapossák, a másik helyen nyomban
kigyullad. Amikor Magyarország már csendes volt, mint a temetõ, az olaszok
álltak talpra a szabadságukért. Zúgott, zsibongott az egész olasz föld, mint a
méhkas, s az osztrák katonák ugyancsak hordták az irhájukat az olasz méhek
elõl.
Az osztrák hadak
vezérét Benedeknek hívták. Neki támadt az a gondolata, hogy az olasz
szabadságharcosokkal a magyar honvédeket kell szembeállítani. S csakugyan,
mikor Szegesdi Béni leérkezett, már akkor sok volt odalent a magyar ezred. Majd
agyon is szorongatták az ifjú vezért ölelésükkel a régi bajtársak.
- Hozott isten, Béni
pajtás, de jókor jöttél! Érett a búza, csak kaszálni kell.
Szegesdi Béni
megcsóválta a fejét.
- Én ugyan kardot nem
rántok az olasz ellen. Neki csak olyan drága a szabadsága, mint nekünk volt a
mienk.
Csendes esti pihenõkön,
lobogó pásztortüzeknél nemhiába fogta pártját Szegesdi az olaszoknak. A magyar
ezredek lassanként mind elkedvetlenedtek a harctól. Ha csatát álltak, csak úgy
tessék-lássék módra hadonásztak egy kicsit, hogy sok kárt ne tegyenek az
olaszban. Mikor pedig ezt is megunták, hamarosan hátat fordítottak,
akármennyire nehezükre esett is.
Csata csata után
veszett el, a tábornokokat ette a szégyen, a magyar katonáknak azonban tetszett
a dolog nagyon.
- A magyarokért állnak
bosszút az olaszok - mondogatták egymás közt, s könnybe borult szemmel
fordultak a messze kelet felé, amerre nagy seregekben költöztek haza a fecskék,
gólyák.
- Ó de jó nektek, akik
már holnap ilyenkor a Tisza vizében nézitek magatokat! Jaj, mi sose szabadulunk
innét! - sóhajtott Szegesdi Béni.
Pedig hamarabb
megszabadult, mint gondolta. Másnap délben valami Gajtó nevû falucska határában
összetalálkoztak az olasz táborral. Elõször az osztrákok mentek tûzbe, de biz
azokat hamar megszabdosták, meg is szalajtották.
„Ha ti szaladtok, mi bizony tiértetek
le nem kaszaboltatjuk magunkat” - gondolták a magyar ezredek, s õk is hátat
fordítottak az olaszoknak. Volt is ott olyan futás, hogy Benedek tábornoknak
minden hajaszála égnek meredt tõle.
A futók közt volt
Szegesdi Béni is, s mosolygott szép csendesen a szõke bajuszkája alatt, míg
egyszer csak a nagy tolongásban lemaradt a fejérõl a csákó.
- Hohó, talján -
kiáltotta el magát -, már csak a csákómat visszaveszem tõled!
Azzal sarkon fordult,
szembe az olaszokkal, akik meghökkenve néztek a kigyulladt orcájú vitézre. Nem
tartott ez csak egy szempillantásig, már akkor rendet vágott köztük Szegesdi
Béni kardja.
- A csákómat, a
csákómat! - kiáltotta nekitüzesedve. - Hé, fiúk, szerezzük vissza a csákómat!
A Béni cimborái ugyan
nemigen tudták, hogy miért olyan becses az a kétfejû sasos csákó, de a legjobb
pajtásukat nem akarták cserbenhagyni. Egyik magyar ezred a másik után fordult
vissza, õtõlük az ellenség is bátorságra kapott, s fél óra múlva nyúl lett az
agárból. Olasz katonának híre se volt a mezõn; ki otthagyta a fogát, ki
elfutott, amerre látott.
Ez volt a híres gajtói
csata, az elsõ, amit megnyertek az osztrákok az olasz háborúban. A csata igazi
hõsét, Szegesdi Bénit összevissza vagdosva vitték be Benedek tábornok sátrába.
Maga a vezér igazgatta a feje alját, õ rakta lázban égõ homlokára a kötést, s
meg-megcirógatta a szemébe csapzott szõke haját.
- Milyen gyerek, és
mekkora hõs!
Azzal levette
kabátjáról a maga gyémántcsillagos érdemrendjét, s rátûzte a közember
vászonzubbonyára. Az pedig minderrõl nem tudott semmit, csak szorongatta
kezében a véres, poros, összetaposott csákót. Mikor pedig azt nagy erõsen
kivették a kezébõl, akkor befelé fordult, és csendesen elaludt.
Napáldozattájon ébredt
föl, s eleinte értetlenül nézte a vezéri sátort, a sok fényes ruhájú tisztet.
Utoljára odatévedt a tekintete a zubbonyán levõ rendjelre. Ebbõl mindent
megértett, s arcán pirosság gyulladt ki. Bekötözött kezével letépte a
gyémántszalagot, s ledobta a földre.
- Vegyétek vissza -
mondta rekedten -, nem ezért tettem! Nem kell, ami a tiétek. A csákómat adjátok
ide!
Odaadták neki a
csákóját, s egyszerre elcsendesedett, ahogy azt a szívére tehette. Szép, szelíd
arca mosolygósra változott, amikor megszólalt:
- Magyar föld van
benne. Az édesanyám sírjáról...
Ez volt az utolsó
szava, azzal elaludt szép derülten, s föl se ébredt többet. A tábornok maga
bontotta föl a csákót: kettõs tetejében egy vászonzacskócska volt, abban egy
marék barna homok, egy-két száraz pipitérvirággal.
Mikor eltemették, a
zacskócskát a feje alá tették. A gajtói hõs idegenben is magyar földön alussza
örök álmát.