Furcsa név biz ez, de a
viselõje még százszor furcsább ember volt. Derékban gömbölyû, mint a hordó, de
hosszú nyakú, mint a gólya. Se bajusza, se szakálla, de szemöldöke olyan
bozontos, hogy bõven kitelt volna belõle mind a kettõ. A mestersége
rongyszedés, de nincs az a király, aki olyan büszkén hordozná az ünneplõ
koronáját, mint õ a nagy batyut a hátán.
- Jaj de kényes ez az
öreg Titulász! - incselkedtek vele a ráérõ emberek, mikor végigfurulyázta az
utcákat. Erre õ megbillentette a hátán a batyut, mint ahogy más ember
megbillenti a kalapját, s mosolygott akkorát, hogy a füléig szaladt a szája:
- Kényes ám, de van is
neki mire! Öreg Titulásznak nagy a becsülete, még a sárgarigó elõtt is. Mit
mond a sárgarigó a fõbíró úrnak? Azt mondja neki: tilió, huncut a bíró. Mit
mond a sárgarigó az öreg Titulásznak? Azt mondja neki: tilió, rongyból lesz a
millió.
Ezt ugyan nemcsak a
sárgarigó mondta neki, hanem ahány gyerek meglátta az utcán, az mind
utánarikoltozott:
Öreg Titulász
összefurulyáz
ringyet-rongyot,
rossz pokrócot,
subadarabot,
abból lesz a millió
tilió, filió.
Én csak egyszer kiabáltam
utána a kerítés mögül, akkor is elkergetett onnan édesanyám.
- Elhallgatsz, te
sövénytámogató! Nem szégyenled magad azt a szegény öregembert kicsúfolni? Ha
még egyszer ilyent hallok tőled, mindjárt odaadlak az öreg Titulászhoz
inasnak.
No, ettõl megijedtem,
mint Papék lova a fûrészportól. Inkább a nyelvem haraptam volna le, mint hogy
valami csúfolódó szó miatt rongyszedõ inast csináljanak belõlem. Lett is nagy
becsületem az öreg Titulász elõtt. Nekem mindig kétakkora árpacukrot adott,
mint a többi gyereknek - mert mindig volt árpacukor a köpenyege zsebében, s azt
mind miköztünk osztogatta el, akármennyit haszontalankodtunk is vele:
- Ne neked is, ne neked
is - s lobogott mosolyogtában a szemöldöke -, jut a millióból.
Hanem egyszer elmaradt
az árpacukor, elmaradt a furulyaszó, nem kóválygott le s fel az utcában az öreg
Titulász. Ágynak esett szegény feje, s a vánkosa alá tette az árpacukrot meg a
furulyát. S ha egy-egy gyerek elment az ablaka alatt, mindig rázörgetett az
öreg, s odaültette az ágya szélére. Furulyázott neki egy kicsit, aztán a
markába nyomott egy darab árpacukrot.
- Ne mondjátok, hogy a
Titulász elvitte magával a millióját!
Nekem is azt mondta,
mikor meglátogattam, de nekem se nem furulyázott, se cukrot nem adott. Szomorú
mosolygással nyomott barackot a fejem búbjára.
- Nincs már cukor.
Elhordták a pajtásaid. Nincs már furulya se. Az elõbb vitte el a Késik Jani,
egyebet már nem tudtam neki adni.
Savanyú képet vágtam,
mint aki citromba harapott, s erre az öreg Titulász elnevette magát.
- Ne félj, fiam, többet
ér az, amit neked szántam. Arról mindig megemlegeted az öreg Titulászt.
A sarokban roskadozott
egy öreg tulipántos láda. Odavánszorgott, kivett belõle egy kis ládát, abból
egy kopott selyemkendõt, abba volt belehajtogatva egy tenyérnyi nagyságú cifra
papiros.
- Tudod-e mi ez? - tartotta elejbem.
- Tudom hát. Pénz. Úgy hívják, hogy bankó. Láttam már én ilyent
édesapámnál is, csakhogy az kék volt, ez meg piros.
- Az ám, az ez, bankó - integetett az öreg -, csakhogy ez százforintos
bankó. Szép pénz, nagy pénz, ritka pénz, ilyent a te apád álmában se látott.
Ezt megbecsüld, fiam, s eszedbe jusson róla mindig az öreg Titulász.
Meg is becsültem én a bankót, szaladtam vele a Mitetszik boltjába, s
nagy kényesen odadobtam a boltos elé.
- Mi tetszik, kis öcsém? - kérdezte a Mitetszik boltos.
- Adjanak ezért a sok pénzért egy zsák árpacukrot. De olyant ám, hogy az
egyik fele piros legyen, a másik meg fehér.
- Ejnye, de nagy úr az úr - nevetett a Mitetszik -, adjon egy garast.
- Ott a százforintos bankó.
A boltos összegyûrte a pénzt, és a markomba nyomta: - Az ám, de Kossuth-bankó.
Csinálj belõle csónakot, öcsém, ennek egyéb hasznát már nem lehet venni.
Bizony úgy mentem én haza, mint akinek az orra vére folyik, s még tán el
is pityeredtem, amiért így elámított az öreg Titulász. Nem is mertem otthon
eldicsekedni vele, hogy hogy gazdagított föl az öreg: szélnek eresztettem a
cifra bankót az udvaron:
- Vidd el, szél, vidd el ezt a nagy kincset, amin már egy garas ára
árpacukrot se adnak!
A szél fölkapta a papirost, zörgette, forgatta, de utoljára neki se
kellett. Belesodorta a libaitatóba, ott találta meg másnap reggel nagyapó, aki
olyan ráérõ ember volt, hogy egész nap egyebet se csinált, csak üldögélt a
tornácon, s nézte, hogy kergetik egymást a bárányfelhõk az égen.
Uramfia, de mekkorát ugrott, mikor meglátta, micsoda cifra papír úszkál
a vízen! Nemhiába, hogy a Kossuth katonája volt nagyapó valamikor. S amikor
kihalászta a bankót a vízbõl, úgy megtántorodott, hogy meg kellett neki
fogódzni a tornácoszlopban. „No, ilyet már mégse tennék, ha én a
Kossuth katonája lettem volna” - gondoltam magamban, s ijedten ugrottam oda.
- Nagyapó, mi a baja, édes nagyapó?
Nagyapó csak a kezével integetett, hogy menjek onnan, s úgy potyogott a
könnye a bankóra, mint a záporesõ.
„Nini
- gondoltam magamban -, mégiscsak valami lehet ez a Titulász bankója, hogy még
nagyapót is megríkatja.”
S Titulász bankójának csakugyan nagyon fölvitte az isten a dolgát.
Belekerült a nagyanyó imádságos könyvébe, szagos mentalevelek közé, s nagyapó
néha félnap elüldögélt úgy, hogy egyre csak a bankót nézegette, s hol elborult,
hol ragyogott a tekintete. Mikor magaformájú fehér szakállas öreg bácsik mentek
hozzá, szinte nevetett a szeme, ahogy odasúgta nekik:
- Gyertek be csak, vén cimborák, mit mutatok én nektek!
Aztán bementek a tisztaszobába, ott egy darabig olyan csend volt, mint a
templomban, aztán olyan riadalom, hogy elhallatszott a szomszédba. A szelíd
öreg bácsik olyan tûzbe jöttek, mintha csak csatába mennének a nemzeti lobogó
alatt, s reszketõ kezükkel akkorákat ütöttek az asztalra, hogy Isaszegnél se szólt
nagyobbat az ágyú.
- Ej, ej, valami csodálatos ereje lehet ennek a Titulász bankójának -
tûnõdtem magamban, s most már nagyon szerettem volna a kezem közé kaparintani.
De úgy õrizte azt nagyapó, mint hétfejû sárkány a kincset. Akkor is a kezében
szorongatta, mikor egy reggel hiába keltegettük: mert úgy elaludt, hogy fel se
ébredett többet.
Titulász kincse most már az édesapámra maradt. Õ is csakúgy megbecsülte,
mint nagyapó, de még jobban õrizte. Kis táskát varrt piros irkából, azt
beszegte fehérrel, zölddel: abban tartogatta a bankót a mestergerendán. Oda
pedig én föl nem értem, még ha két széket tettem is egymásra. Nem is láttuk a
pénzt, csak sátoros ünnepen: akkor az ölébe szedett bennünket édesapám, és
elmesélte, milyen világ volt az, mikor a Kossuth-bankót csinálták.
- Becsüljétek meg ezt az ereklyét, gyerekeim - kötötte a lelkünkre -,
minden betûje a szabadságharcról beszél.
Mikor aztán a magam szárnyára kerültem, hozzám került a Titulász
bankója. Kopott, kifakult, elrongyolódott már, hiszen nagyon sok kézben
megfordult. Csak az látszik belõle tisztán, ami örök életû: Magyarország címere
és a Kossuth Lajos neve.
Én üveg alá tétettem, úgy tartom itt az asztalomon. S ahogy most elnézem
a Kossuth-bankót, eszembe jut, hogy lám, mégis igaza volt az öreg Titulásznak,
akinek sírja fölött az akácfákon még most is fütyörésznek a sárgarigók: tilió,
rongyból lesz a millió.
.oOo.