Ha a fej meghal, utána vész a
test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek
fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban
elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb,
legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila
országán, Csaba vezér összegyûjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:
- Messze, messze, ahol a nap
támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha
akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk
országát.
Föl is kerekedett erre a hun
sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas
hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba
megfelezte a hun csapatokat.
- Egyik fele velem jön
Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek
közt, és visszavár bennünket.
Azokat, akik ott maradtak,
megtanította kõbõl, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik:
Meddig a tűz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égből jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!
És lett e nép neve
székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni,
megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha
azt üzenik, hogy bajban vannak.
- Üzenhettek tûzzel,
vízzel, hírmondótok lehet a levegõ vagy akár maga földanyánk is.
Alig lovagoltak el
Csabáék egynapi járóföldre, rettentõ szél zúgatta körülöttük az erdõt, hozta az
üzenetet a levegõ:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget, amely
megtámadta a székelyeket.
Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon:
megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg
zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tûz hozott üzenetet.
Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtõl. Azután
már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.
A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották
velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökérõl, és
végre azt mondták nekik:
- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget.
Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt
induljunk!
Le is telepedtek
Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök
álomra, s a magyarok eltemették õket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul.
Ott aludtak aztán száz
meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a
székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelõtt. Egy álló hétig
harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!
Sötét éjszakán utolsó
csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban,
s a székelyek öregjei sóhajtoztak:
- Hej, Csaba apánk,
most már te sem segítsz meg bennünket!
Bizony, most is
megsegítette.
Székely lábak dobogása
végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld
halmok alatt:
- Ébredj, Csaba,
ébredj, bajban van a székely!
Abban a pillanatban
Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla
csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tûntek föl az égen a
csillagok között.
- Ne hagyd magad,
székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élõt! - Új erõre kaptak
a székelyek.
Az ellenséget pedig megvette
a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek
országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
A székelyek megszabadultak.
Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken
jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt
az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív.
Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.