Abban az időben, mikor
Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a Tisza
még nem volt olyan jámbor folyó, mint amilyen ma. Most már, hogy a tudós vízi
mérnökök összevissza méricskélték, töltések közé szorították, hol
meglassították, hol meggyorsították, most már olyan kényelmesen ballag a Tisza,
mint valami öregember.
Akkor még, ezer
esztendővel ezelőtt, rakoncátlan folyó volt. Néhol úgy kicsapott a
medréből, hogy a közepéig se lehetett látni a szélétől. Máshol meg
úgy összeszorult, hogy a tót pásztorgyerekek parittya nélkül is áthajították a
gömbölyű kavicsokat egyik partról a másikra. (Mert tótok lakták akkor a
Duna-Tisza síkját.) Hanem ahol keskeny volt, ott kipótolta mélységben. Olyan
örvényeket vetett, hogy az is elszédült, aki messziről nézte.
Árpád tábora éppen ezért már
a harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál a Tisza-parton. Csónak nem volt
annyi, hogy átvihesse a töméntelen sokaságot, lovastul átúszni pedig nem
lehetett az örvények sötét torkán keresztül. Gázlót meg nem találtak, olyan
sekély vizet, amit átlábolhatnának a lovak.
Árpád vezér kedvetlenül
töprenkedett a sátrában, mikor az emberei két tót parasztot vittek elébe. Az
egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú,
hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.
- Emberek - mondta nekik
Árpád -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnénk a
másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak akármilyen kívánságát
megadom.
Az öreg tót összeszorította a
száját, csak a fejével integetett, hogy ő azt se tudja, mit kérdeznek
tőle. Hanem a hosszú lábú térdre borult Árpád előtt.
- Uram, hatalmas fejedelem,
átvezetlek én minden népestül, úgy, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik
baja.
A fehér hajú öregember
kékült-zöldült dühében.
- Ne higgyetek Pereszkának,
magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!
Árpádnak tetszett az
öregember bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is
adatott neki, hogy gyorsabban menekülhessen, mert olyan veszedelem lesz itt,
amilyent még nem értek a tótok.
El is indult az öreg,
de még futtában is azt kiabálta vissza:
- Hej, Pereszka,
Pereszka, akkor is verjen meg az Isten, mikor meg akar áldani!
Pereszka csak
mosolygott, s nekiindult a Tisza gázlójának. Nyomában a magyar tábor.
Alkonyatra már a túlsó parton voltak, másnap délre már az alpári csatának is
vége volt.
Úgy szétszórták a
magyarok Zalán király tótjait, bolgárjait, mint a szél a polyvát.
Mindjárt a csata után
odaállt Pereszka Árpád elé.
- Az ígéret szép szó,
nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.
- Beszélj!
- Minden ivadékomat
szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, föld megmarad. Adj nekem annyi
földet, amennyit naplementig be bírok szaladni.
- Amit mondtam, állom.
Kezdheted, Pereszka!
A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott, és elkezdett
szaladni, keresztül a véres csatamezõn. Nem is futott: repült, mint a kilõtt
nyíl. Nemsokára eltûnt szem elõl.
A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:
- Estélig fél országot beszalad a gólyalábával. A mai csatában
Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.
Mire a nap áldozóban volt, akkorra visszafelé futott már Pereszka. Nem
volt már akkor semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca, mint a fõtt rák,
még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtõl. A szája akkorára tátva,
hogy majd elnyelte a fejét, mégis csak az orrán keresztül bírt még egy kis
lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem
állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.
A magyarok integettek,
kiabáltak neki:
- Elég lesz már, te
boldogtalan!
De akkor már se
hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égrõl, akkorra
Pereszka is megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többé. Holtan bukott Árpád
lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság.
Alpár búzatermõ mezõin
egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.