Egerek mezejének azt a tájat
hívják, ahol a Berettyó a bihari hegyek közül kiszalad az Alföldre. Áldott
búzatermõ föld az, csak fölszántani nehéz. Lépten-nyomon porladó csontokba,
rozsdás vasakba, törött páncéldarabokba akadozik az eke.
- Nagy temetõ lehetett itt
valaha - emeli meg ilyenkor a kalapját a szántóvetõ ember.
Nagy volt biz az: egy egész
nemzet temetkezett bele valamikor. Mégpedig vitéz és hatalmas nemzet: a nyilazó
besenyõké.
A besenyõ nép atyafi volt a
magyarral, de nagyon rossz atyafi. Csak a nyelve volt rokon a két népnek, a
lelke nem. A magyar már akkor templomot épített az Istennek, házat magának, s
hazájának hívta a földet, mely kenyeret adott neki.
A besenyõnek nem volt hazája,
kóbor nép volt, sátor alatt élt, mezítelen kard képében imádta az Istent. Nevét
rettegte minden szomszédja, mert a besenyõ szilaj volt, mint a pusztai farkas,
ravasz, mint a róka, gyors, mint a sólyom.
Utoljára László király
idejében látogatták meg a magyar földet a besenyõ atyafiak. Véres arcú hírnök
lihegve jelentette érkezésüket a királynak.
- Ha Isten velünk, ki
ellenünk? - öltötte fel páncélját nyugodtan a szent király, és összekürtöltette
fegyvereseit.
Mire Várad alá értek a magyarok,
akkorra a martalóc had fölprédálta Erdélyt, s már a bihari hegyeken gyújtogatta
az erdõket. A föld népe jajveszékelve bujdokolt a vad harcosok elõl, és térden
állva könyörgött László királynak:
- Fordulj vissza, urunk
királyunk! Csekély erõddel a halál torkába igyekszel. A besenyõk annyian
vannak, mint a sáskák.
- Ha Isten velünk, ki
ellenünk? - kérdezte megint a szent király, s elszántan vezette kis seregét a
Berettyó völgyéig.
Éppen napszállat idején értek
oda, s a király át akart úsztatni a folyócskán, mikor a keresztszegi
monostorban megcsendült az esti harangszó. A király leszökkent paripájáról, és
példát mutatva vitézeinek, könyörögve emelte fel szemeit az égre.
- Urunk, Istenünk, te vagy a
mi kardunk, te vagy a mi kelevézünk3!
Abban a pillanatban olyan
rémületes üvöltés verte fel a napszállat csendjét, hogy maga László király is
riadtan kapott hatalmas csatabárdjához. Az imádságban megriasztott sereg pedig
ijedten rebegte:
- A besenyõk!
Hirtelen körös-körül
kigyulladtak az erdõk, és vérvörös világot vetettek a besenyõ csordára, amely
lopva kerítette be a magyarokat. Tenger sokan voltak, szinte hajladozott
alattuk a föld, s nyers kacagásukat borzalom volt hallgatni.
A besenyõk fekete tömegébõl
nagy hamar kivált egy marcona harcos, s kezébe ragadva egy égõ fenyõszálat,
odadobogott a magyarokhoz. Azok pedig utat nyitottak neki a királyhoz, mint
követnek szokás.
A besenyõ vitéznek könnyû
volt ráismerni a magyarok közt a királyra. Kimagaslott egy fejjel minden
katonája közül.
- Azt üzeni neked az én
királyom, hogy rakd a lábához fegyveredet! - mondta gõgösen a besenyõ.
Szent László pedig
megsuhogtatta fél kézzel rettenetes csatabárdját, és mosolyogva felelt:
- Azt üzenem a te
királyodnak, hogy ha olyan nagyon szeretné a fegyveremet, vegye el.
Ebben a percben egy egérke
szaladt végig a király bíborköntösén, s apró lábaival fölkúszva a csatabárdra,
megtelepedett annak a hegyében.
- Rossz jel! - súgtak össze
László vitézei, de a király megint csak azzal feddte meg õket:
- Ha Isten velünk, ki ellenünk?
- Az Isten messzebb van ám,
mint az egerek - nevetett csúfondárosan a besenyõ, s visszament az üzenettel a
többiekhez.
Azoknak azonban semmi kedvük
se volt elmenni a magyar király híres csatabárdjáért, azt gondolták, hogy
ráérnek arra reggel is. Addig a magyarok meg nem szökhetnek, ha csak szárnyuk
nincsen. Akkor pedig egy szálig lenyilazhatják õket, mint a verebet.
A magyarok is érezték, hogy a
halál árnyékában vannak. El is szánták már rá magukat, csak a király parancsát
várták. Akkor aztán neki a besenyõ tengernek, ahol legsûrûbb!
László király azonban mintha
megfelejtette volna a veszedelmet. Végighevert a fûben, és kedvtelve simogatta
az egerecskét. Örült neki, hogy olyan hamar hozzáédesedett. Olyan otthon érezte
magát a király tenyerében, akár a fészkében. Még cincogott is, mintha csak a
cimboráit hívogatná.
A vezérek csudálkozva nézték
a játszadozó királyt, végre a fehér hajú Bese nádor odaállt elébe:
- A besenyõk elcsendesedtek,
királyom. Csak az õrök virrasztanak a tábortüzeknél. Hátha keresztülvághatnánk
magunkat!
- Nincs még itt a mi óránk -
nézett fel a király a csillagos égre, s azzal kieresztette tenyerébõl az
egerecskét.
A kis állat cincogva tûnt el
a fûben, de kisvártatva megint elõkerült, mégpedig másodmagával. Körös-körül
futkosták a királyt, mintha csak biztatni akarták volna, aztán nekivágtak a
tücsökmuzsikától hangos mezõnek.
Bese nádor nemsokára megint
odaállt a király elé. Engedelmet kért tõle, hogy közelebb lopódzhasson a
besenyõkhöz. Meg akarta lesni, mit terveznek.
- Eredj! - intett neki a
király.
A nádor meg is indult, de
alig ment néhány dárdahajításnyira, ijedten fordult vissza.
- Uramkirály, úgy nyüzsög a
mezõn az egér, hogy nem lehet tõlük járni. Mintha lába nõtt volna minden
göröngynek.
Csakugyan úgy látszott a
csillagok világánál, mintha megindult volna az egész mezõ, s millió apró láb
tipegése nyomta el a tücsökszót.
- Ha Isten velünk, ki
ellenünk? - emelte ég felé kezét a király, aztán paripájára szökött, és
hadirendbe állította vitézeit. - Most már aztán kard ki, kard!
Kezdett már bukdácsolni a
hajnal az ég ablakán, mikor a kürtök megharsantak, és a magyarok nekivágtak az
ellennek.
- Fegyverre, fegyverre! -
rikoltoztak a besenyõ õrök.
Abban a percben talpon volt
az egész tábor. Minden besenyõ vitéz elõkapta a feje alól a nyílfegyverét, s
mind megriadtan dobta el magától.
- Hova lett a nyilamnak a
húrja?
Hiába kapkodtak fûhöz-fához:
az egész besenyõtáborban nem volt egy nyíl, amelyikkel lõni lehetett volna. Egytõl
egyig valamennyinek a húrját elrágták a mezei egerek.
Nyíl nélkül a besenyõ nem
tudott harcolni. Akinek volt is más fegyvere, elhajította rémületében, és
futott, amerre látott. A megdöbbenés elvette az eszüket, és belekergette õket a
magyar fegyverekbe.
Mire a nap fölkelt, akkorra
csak volt a besenyõ nemzet. Akik kegyelemre megadták magukat, azokat László
király a Mátra völgyeiben telepítette le. Ott aztán elvegyültek a magyarságban,
mint esõcseppek a tengerben.
Híre-neve se maradt a besenyõ
nemzetnek. Hanem temetõhelyüket ma is Egerek mezejének hívja a nép.