Nagyétkû Kórogyi nem volt
valami deli levente, akinek vitézi tetteit ország-világ ismerte volna. Jámbor
kukta volt a Nagy Lajos király udvarában, s késnél, villánál egyébbel nem
tudott hadakozni. Azzal azonban igen tudott bánni. Amelyik sült malacra ráfogta
a fegyverét, abból egy porcogó sem maradt meg magnak. De még egy kemence rétest
is megevett rá, s egy tarisznya diót azon hajastól elropogtatott utána. Akkor
aztán azt mondta, hogy most már elverte az éhét.
Az udvari apródok sokat
elévõdtek a nagy étkû kuktával, hanem a fõszakács egyszer megunta a tudományát.
Megjelentette a királynak, hogy nem lehet meggyõzni a Kórogyi Péter étvágyát.
- Föleszi az egész udvari
konyhát, királyom - panaszolta félig bosszúsan, félig nevetve.
Lajos király nem szerette
maga körül a sok léhûtõ népet, de a nagy étkû Kórogyi dolgán mégis csak
elnevette magát.
- Amúgy békességes, jó fiú?
- Nem vét az a légynek se,
uram király, csak éppen az étvágyával nem bír. Semmit rá nem bízhatok a
konyhán, mert amit süt-fõz, mind maga éli el.
- Sebaj - nevetett a király
-, ennyit csak elbír még a magyar király udvara. Viseljétek gondját, hogy
panasza ne lehessen ránk. Ritka tudomány az övé, hátha még hasznát is vehetjük
valamikor.
Ettõl fogva aztán igazán
gyöngyélete volt a nagy étkû Kórogyinak. Most már nemcsak az éhét verhette el,
hanem jól is lakhatott kénye-kedve szerint. Ki is gömbölyödött, mint a duda, s
mikor az olasz hadjáratba indult Lajos király, gurítani kellett a táborban a
nagy étkû Kórogyit, mint a hordót. Rimánkodott is a fõszakácsnak, hogy hadd
maradhasson õ otthon házõrzõ pásztornak, de azt meg nem indította a könyörgés.
- Minden gulyánkat fölennéd,
mire hazakerülnénk! Kiinnád rájuk a Duna vizét! Gyere velünk, atyámfia,
böjtöld meg egy kicsit a sok dínomdánomot.
Nem is szenvedte meg úgy senki az olasz hadjáratot, mint a nagy étkû
Kórogyi. Maga a király is akárhányszor csak úgy a körme közül ebédelt, s bizony
a jámbor kuktának se igen terítgettek asztalt. Csak akkor volt jó neki, ha
egy-egy narancserdõbe bevehette magát. Úgy ette az aranyalmát, mint más ember a
cseresznyét szokta. Hanem azért mire Nápolyig leértek, csak úgy csörgött már a
csontja. Egyéb húsféléhez nemigen jutott az istenadta, hacsak varjút, verebet
nem nyilazott. Utoljára pedig azok is kerülték a magyar tábort, annyit
riasztgatta õket nagy étkû Kórogyi.
Három hétig tartott Nápoly ostroma, mikor a szorongatott olaszok
követeket küldtek ki Lajoshoz egyezkedés végett. Nagy kísérettel jöttek a
követek, válogatott hadinéppel, szálfa termetû vitézekkel. Mutogatni akarták a
magyaroknak, hogy nincs nekik mit félni a magyaroktól.
Maguk fitogtatására vitézi tornát is játszottak a mezõn, dárdát hánytak,
kopját törtek, s utoljára egy toronytermetû olasz levente nekiugrott a tábor
mellett legelészõ gulyának, fölkapta a legerõsebb ökröt, s odatette Lajos
király elé.
- Ilyen legényeket nevel az olasz föld, magyar urak! - fordultak oda
kérkedve a nápolyi követek a királyhoz.
Csudálkozó morgás futott végig a magyar urakon, Lajos király azonban
kicsinylõleg legyintett a kezével.
- Különbet tudnak ennél a magyar legények! A legkisebb kuktám is megeszi
azt az ökröt, amit ti megemeltetek!
Az olaszok nevettek a tréfán, azonban Lajos király komolyan
elõparancsolta a nagy étkû Kórogyit. Éppen sáskákat szedett az istenadta a mezõn,
s átkozta az olasz földet, hogy különb húst nem terem.
- Készülj az ebédre, Péter fiam - mondta a fõszakács -, meg kell
mentened a magyar becsületet. Meg kell enned az ökröt.
Azt mondta rá Péter kukta, hogy õ arra mindig készen van, csak az ebéd
készen legyen. S addig is, míg elkészül, megevett elüljáróba két
kukoricakenyeret. A követek közül pedig az egyik kiment a konyhába, vigyázni,
hogy elkészítik-e az egész ökröt. A másik meg odaült a nagy étkû Kórogyi mellé,
hogy ugyan hova teszi azt a tenger húst.
Hát biz azt nézhette egész estig, ahogy Péter a gallérja mögé hajigálja.
Remekelt a fõszakács, csinált vagy harminc fogást az ökörbõl. Sütötte
pecsenyének, fõzte becsináltnak, készítette borsos lével, tárkonnyal, tejfölös
mártással, gyömbérrel, kavarta káposztával, keverte mindenféle fûszerszámmal.
Péter pedig ette lélegzet nélkül, az egyik szája végén tömte befelé a húst, a
másikon szórta kifelé a csontot, s mire mindent leeresztgetett a horpaszába,
alig látszott ki a csonthegyek közül. Akkor aztán azt mondta nagy alázatosan:
- Tán hozhatnák is már azt az ökröt, mert ez a sok mindenféle pósz-pász
majd el találja venni az étvágyamat!
Lajos király olyan jóízûen nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele, a
követek pedig ész nélkül takarodtak vissza Nápolyba, s kinyitották a város
kapuit a magyarok elõtt. Olyan emberekkel nem lehet harcolni, akik közül a
legalábbvaló is egy ökröt eszik meg együltében, s még akkor azt kérdezi, hogy
hol van a többi.
Így vette hasznát Lajos király a nagy étkû Kórogyi tudományának, s volt
rá gondja, hogy többet ne kelljen neki tücskön, verében élni.