Közel a Dráva vizéhez,
rengeteg erdõk közt, magas hegy ormán meredt az égnek Hervoja vára. Most már jóformán csak a helye meg a
neve van meg. Egy-két omladékfal, egy-egy rakás kõ, benõve mohával, befutva
borostyánnal. Kökénybokrok sûrû bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak.
Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nõnek, mint ezen a vad
helyen. Ember soha nem jár erre, madárnak is csak a legvadabbja vetõdik ide: a
ragadozó sas, a kegyetlen sólyom.
Sok száz esztendõvel
ezelõtt nem volt pompásabb vára az országnak Hervoja váránál, hatalmasabb ura
Hervoja vajdánál. Tíz vármegye hallgatott a parancsára. Kétheti járóföld mind
õt vallotta gazdájának. Várából sohase fogyott ki a vendég. Örökös dínomdánom
volt ott az élet. Hébe-hóba Zsigmond király is megfordult a nagyúrnál, aki nagy
szívességgel fogadta ugyan, de dölyfösségét nem tudta eltakarni. Egyszer nagy
magabíztában azt mondta a királynak:
- Úgy nézz engem, uram
király, hogy a te trónusodat az én vállam tartja. Ha én egyszer megrázom
magamat, összedõl a trónod.
Zsigmond király
elnyelte a sértést, mert csakugyan szüksége volt Hervoja barátságára.
Kívül-belül sok volt az ellensége. Hanem azért csak nem soká tartott a
barátság.
A Dráva mentén a
fejedelmi birtokok határosak voltak a Hervoja erdejével. Egyszer a király
vadászai egy hatalmas szarvast kergettek, amely átmenekült a Hervoja
tölgyeseibe. A vadászok utánairamodtak, de mire lenyilazták, akkorra ott
termettek a vajda szolgái is. Magukénak követelték a vadat, mert az õ földjükön
esett el. Az udvari vadászok nem engedtek, nagy csetepaté támadt, s a vajda
emberei véres fejjel mentek haza panaszt tenni.
Másnap Hervoja
összeszedte a csatlósait, berontott a fejedelem erdeibe, s bosszújában olyan
garázdálkodást vitt benne véghez, hogy ezt már Zsigmond se hagyhatta szó
nélkül. Katonákat küldött a dölyfös nagyúr ellen, hogy láncra verve vigyék
eléje. Hervoja nem hagyta magát, szembeszállt velük, de bizony elvesztette a
csatát. A király hadai minden birtokát elszedték, s körülvették a várat is,
ahol meghúzta magát.
A bosszút lihegõ
embernek egy gonosz gondolata támadt. Behívta a maga segítségére a törököt,
akik akkor jártak elõször Magyarországon. Mind szétverték Zsigmond hadait, s
elborították az egész Dráva mentét. Égettek, pusztítottak, amerre jártak,
földönfutóvá tették sok vármegye népét, s ezerszámra hurcolták ki magukkal a
rabul ejtett magyarokat.
Hervojának nem telt
öröme a diadalban. Mikor meglátta a szörnyû pusztítást, felébredt a
lelkiismerete. Nézte a vár bástyáiról, hogy a török hadak kitakarodtak az
országból, s mikor látta, hogy szidalmazzák ég felé emelt ököllel a
szerencsétlen rab magyarok, kétségbeesve kiáltott fel:
- Jaj nekem, jaj nekem,
amiért eladtam a hazát!
Hajadonfõvel futott le
a várból, ahová vissza se tért többé. Ész nélkül bujdosott a vadon erdõkben
hosszú esztendõkön keresztül. Vadállatokkal lakott, s maga is egészen vadállat
formájú lett. Haja, szakálla földig nõtt, ruhája lerongyolódott, ijedten
menekültek el a favágók, erdõkerülõk, ha olykor találkoztak az erdei rémmel,
aki mindig csak azt hajtogatta:
- Jaj annak, aki eladja
a hazáját!
De jaj volt Hervoja
várának is. Abban a percben, ahogy a vajda elfutott belõle, elszáradtak a
várkert hatalmas fái, pompás virágai. Lehányták levelüket a szomszéd erdõk,
elfonnyadt az utolsó fûszál is. Kiapadt a várkút, kiapadt a vár alatt csörgõ
kis patak. Az Isten sújtó keze nehezedett mindenre.
Jött egyik tavasz a
másik után, de Hervoja várában nem virított ki soha többé a virág. Borzadva
kerülte a tájat mindenki, s a nép közt szájról szájra járt az a jóslat, amit
egy remete mondott:
- Hervoja vára addig
marad puszta, míg a gazdája haza nem tér. Mikor majd egyszer visszajön, nagy pompával,
diadalmenettel, akkor megindul a csörgõ patak, kihajtanak a fák, füvek,
virágok.
Senki nem bízott abban,
hogy teljesedjék a jóslat. Az erdõ vad lakója úgy eltûnt, hogy senki se látta
többet. Hiába kereste ifjú felesége, hiába várta vissza aranyhajú kisfia. Apa
nélkül kellett felnõni az istenadtának, és öröm nélkül. Nem állt vele szóba még
az utolsó szolgagyerek se. Egy játszótársa volt csak, szomorú édesanyja, akit
sohase látott nevetni. Sírva kelt, sírva feküdt, s viaszsárga orcával, mint az
árnyék, bolyongott az elhagyatott várban.
Mikor az aranyhajú
gyermek legénnyé cseperedett, egy reggel odaállt az édesanyja elé kigyulladt
szemmel.
- Édesanyám, én
elmegyek katonának, a hazát szolgálni. Addig nem látsz, míg le nem mosom az
apám gyalázatát.
Az anyja ráborult,
szerette volna ölelõ karjával örökre magánál tartani. Kije marad a nagy üres
várban, az egész világon, ha a fia is elhagyja? De azért csak annyit mondott
neki:
- Áldjon meg az Isten!
Segítsen meg az Isten!
Az ifjú Hervoja elment.
Névtelenül beállt közkatonának Hunyadi János seregébe. Nagy szükség volt a
fiatal, erõs karra. A török, mióta Hervoja vajda behívta, úgy megszerette ezt a
szép országot, mint az árvíz, s csak Hunyadi seregei bírtak nekik ellenállni.
Nagyobb ijedelme nem
volt a töröknek az ifjú Hervojánál. Haragos oroszlán nem harcolhatott volna
nála nagyobb dühösséggel. Mindig elöl járt a csatákban. Hunyadi nemsokára
vezérnek tette meg a fiatal hõst, akirõl senki se tudta, kicsoda. Csak mikor
egy diadalmas csatában szíven szúrta a török kopja, és haldokolva hullott le a
lováról, ezzel a vallomással sóhajtotta ki a lelkét:
- A Hervoja fia vagyok.
Jóvátettem az apám bûnét.
Az elhagyatott várban
pedig a szegény öregasszony egyre várta, jön-e már az õ fia, akinek hírét se
hallotta sok esztendõ óta. Éjt-napot ott töltött ablaka könyöklõjén, hogy minél
elõbb láthassa jövetelét.
Jött is nagy pompával,
diadalmenettel. Elöl ötven gyászruhás vitéz, hátul ötven gyászruhás vitéz.
Közben hat fekete lovas halottasszekér, rajta nehéz koporsóban az ifjú Hervoja.
Mosolygott, mintha élne, s halott kezével szorította hõsi kardját.
Mikor a menet a várútra
kanyarodott, az erdõbõl lihegve törtetett elõ egy fehér hajú, fehér szakállú,
törõdött öregember, s az ég felé emelt fejjel fölkiáltott:
- Hervoja hazatér!
Abban a percben
elvágódott, s többé föl se kelt. Az öreg Hervoja volt. Azon a helyen temették
el, s azon a helyen, az erdõk sûrûjében ma is kopár, fekete a föld. Nem terem
rajta semmi.
A föld érzi, hogy
keblében hazaáruló porlad.
De a várkert egyszerre
virágba borult, ahogy a kapun befordult az ifjú Hervoja diadalszekere. A patak
vize fölfakadt szelíd csobogással, s kihajtottak a fák és bokrok, hogy még
nagyobb legyen a temetési pompa.
Az ifjú hõs után
nemsokára meghalt az anya is. Oda temették a fia mellé. Hervoja vára
pedig elpusztult, kõ kövön alig van már belõle, benõve mohával, befutva
borostyánnal. Kökénybokrok sûrû bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak.
Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nõnek, mint azon a helyen,
ahová az utolsó Hervoját temették. Még a temetõ földje is háládatos ahhoz, aki
a hazáját szereti.