Zsigmond magyar királyról föl
van jegyezve a történelemben, hogy vándorlegénynek sokkal különb volt, mint
királynak. Nemhiába idegen származású volt, sokkal jobban is szeretett külsõ
országokban élni, mint itthon.
Egyszer úgy meg talált ülni a
csehek közt, hogy álló esztendeig eszébe se jutott a tulajdon országa. Akkor is
csak azért jutott eszébe, mert elfogyott az aprópénze. Szalajtotta is haza a
kengyelfutóját, hogy szánják meg egy-két szekér arannyal, mert bizony csúfra
marad idegen országban.
A magyaroknak már akkor
fogytán volt a türelmük, úgy eresztették vissza a követet, ahogy jött. Azt
mondták neki, ami aranyforintjuk volt, elgurult, újat meg nem lehet veretni,
mert olyan rég nem látták a királyt, hogy már az ábrázatára sem emlékeznek.
No, erre Zsigmond király se
tehetett egyebet, mint hogy a kardjára ütött nagy mérgesen.
- Hát hiszen, ha egyéb bajuk
nincs, errõl majd teszünk! Majd megemlegettetem velük, mikor látták Zsigmond
király képét.
Kiválasztott a mulató
cimborái közül valami cseh herceget meg egy német grófot. Meg se állt velük az
ország határáig, ott is csak azért, mert víg harsonaszóval, nagy
lobogólengetéssel álltak elejbe a magyar urak, fehér szakállú országtanácsosok,
tüzes szemû harcos daliák.
- Hozott Isten, urunk
királyunk! - hajlongtak nagy tisztességtudással.
- De bizony magam igyekeztem
- csapta félre Zsigmond mogorván a kócsagtollas süvegét ‑, mert
számolnivalóm van veletek.
- Nekünk is fölségeddel -
emelte fel méltóságosan õsz fejét az öreg Bebek nádor.
- Ítéletet akarok mondani
fölöttetek, amiért megsértettétek királyi személyem! - villogott a szeme
Zsigmondnak.
Most Gara Imre állt elõ, a
zászlós bajuszú országbíró.
- Az ország már meg is hozta
az ítéletét, királyom-uram - húzta elõ bíborbársony köntöse alól az ítéletet,
mely kutyabõr pergamenre volt ráfestve szép tarka betûkkel. - Sok hanyagságért,
idegenben való csavargásaiért, saját országának elhagyásáért bezárja Zsigmond
királyt tulajdon népe harminc napra a páprádi várba.
Kapott volna szegény király a
kardjához, de már ekkorra nem volt az oldalán. Elvették tõle, mert nem illeti
kard a rabot. S akárhogy hányta-vetette magát, bizony rácsukták a páprádi vár
legbelsõ szobájának az ajtaját. Az elõtte való szobába a cseh herceget
rekesztették, azon innen meg a német grófnak adtak szállást. Ha egyek voltak a királlyal jóban,
legyenek egyek a rosszban is.
Hogy aztán sok
kulcscsörömpölés, ajtócsapkodás, kapunyikorgás után elszéledtek a magyar urak,
Zsigmondnak az volt az elsõ gondolata, hogy lehetne ebbõl a kalickából
kiszabadulni.
- Hiszen csak még
egyszer kardot vehessek a kezembe! - csikorgatta a fogát, s tehetetlen dühében
nagyot ütött az ajtó kilincsére.
Abban a percben
felpattant az ajtó, s a rab király szemben találta magát a rab herceggel.
- Nini, hát te is itt
vagy? - bámult rája. - Ej, de jó, hogy ezt az ajtót elfelejtették bezárni!
Nézzük meg csak a másikat is!
Hát a másik ajtó is
kinyílt. A szoba sarkában ott törte az ijedség a német grófot, se holt, se
eleven nem volt, csak akkor tért magához, mikor Zsigmond megbiztatta:
- Ne félj, szolgám, úgy
nézem, nem is vagyunk mi itt foglyok!
A nagy puszta
termekben, a kongó folyosókon, az üres várudvarban egy lelket se találtak.
Hanem a konyhában megtalálták a szakácsot, aki valami rettenetesen nagy tortát
gömbölygetett a sütõdeszkán. Nem sok ügyet vetett a látogatókra, s nagyon
foghegyrõl válaszolt, mikor a király azt kérdezte tõle, hogy ki õrzi õket ebben
a záratlan tömlöcben.
- Hát kit-kit a saját
becsülete. Engem ez a nagy bolond torta, ni, mert már ki se férek tõle az
ajtón.
No, a Zsigmond
rabtársainak se kellett egyéb! Szaladtak a várkapura: hát nyitva volt az is! El
is nyargaltak úgy, hogy csak futtukban kiabáltak vissza Zsigmondnak: tartson
velük õ is!
- Nekem nem lehet -
csóválta a fejét a rab király. - Engem õriz a becsületem. Tisztelnem kell azt a
népet, amelyik még akkor is bízik a királyában, mikor fogollyá teszi.
S amit mondott, állta
is Zsigmond király. Harminc napig nem lépte át a páprádi vár nyitott kapuját.
Igaz, hogy akkor vállukon vitték ki a magyar urak. Azt mondták, meg kell
becsülni azt a királyt, aki nemzete ítéletét még akkor is tiszteletben tartja,
mikor az rabbá teszi õt.