A gyulafehérvári nagytemplom
homályos boltozata alatt régi idõk óta mutogatnak egy nagy márványkõ koporsót. Oldalaiba
törököket kergetõ magyar vitézek vannak vésve, tetején páncélos, sisakos dalia
kõbõl kifaragva. A koporsó rég elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a
szobornak keze-lába törve, mégis térdet kell ezek elõtt a törött, kopott
kõdarabok elõtt hajtani minden magyar embernek.
Mert ez a koporsó Hunyadi
János koporsója, ez a kõbõl faragott levente Hunyadi János képmása, a törökverõ
hõsé, Mátyás király apjáé.
Valamikor több volt ezen a
síremléken a drágakõ, mint a márvány, de biz az mind elkallódott a régi zavaros
világban. Amit a török meghagyott, elvitte a tatár, amit a tatár ottfelejtett,
elhordta a német. Levakarták még a kacskaringósra faragott, nagy, furcsa betûk
aranyozását is. Nem maradt ott egyéb egy hosszú, kétélû acélpengénél, amely a
szobor lábához volt támasztva. Az nem kellett senkinek, mert nem volt rajta
semmi ékesség. Meg nehéz is volt, hogy két kézzel alig lehetett megemelni. Az
volt Hunyadi kardja.
Egyszer aztán ennek is akadt
gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta ki a várost. A vezérük valami
Privoda nevû kapitány volt. Ez a Privoda volt az, aki fölkapta a halott hõsnek
annyi csatában diadalmas fegyverét.
- Minek lesz az neked,
Privoda? - incselkedtek vele a cimborái -, elhúzza az azt a káposztatorzsából
faragott karodat.
- Ne tanítsátok ti Privodát -
vigyorgott a kapitány -, megér ez nekem egy szakajtó aranyat. Annyit bizonyosan
nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.
Kamuti Ferenc volt akkor
Magyarország legerõsebb embere. Derék, jó vitéz, becsületes magyar, Esztergom
város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el is vitte hozzá.
- Vitéz nagyuram, elhoztam
neked Gyulafehérvárról Hunyadi kardját. Nem illet az mást most nagy
Magyarországon, egyedül csak téged. Tudom, nem sokallasz érte száz aranyat meg
egy csótáros paripát meg a hozzá való ékes vitézi gúnyát.
Kamuti kezébe vette Hunyadi
kardját, forgatta, nézegette, míg ki nem buggyant a könnye.
- Jaj, mire jutottál, szegény
Magyarország! - sóhajtotta keserû szívvel, s indult kifelé a fegyveres
terembõl. De Privoda ijedten állotta útját.
- Ohó, vitéz uram, hát az én
jutalmam hol van?
- Az ám, majd el is
felejtettem! - mordult rá haragosan Kamuti, s bekiáltott az õrszobára: - Hé,
hajdúk, ugorjatok csak ide!
Négy szál legény tisztelegve
várta a parancsolatot.
- Szaggassátok le a vitézi
gúnyát errõl a semmiháziról - mutatott rá a reszketõ Privodára ‑, mert
nem illet az ilyen gonosztevõt. Öltöztessétek darócba, aztán kergessétek ki a
várból!
Õ maga pedig kiment a
bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik, megcsókolta a Hunyadi kardját,
megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a karján, belehajította a
Dunába.
- Sohase lesz többet emberi
kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját forgatni.
Hunyadi kardja azóta lent
fekszik a Duna fenekén. De mikor a magyart bántják, mindig megmozdul, mintha
rég elporlott gazdáját keresné, s olyankor hány a Duna haragos hullámokat.