Hendók mester a Mátyás király
legkedvesebb íródeákja volt, Busa deák pedig a Hendók mester leghaszontalanabb
szolgája. Hendók mesternek négyszögletes kis feje volt, összeszorult benne a
sok tudomány; Busa deáknak nagy buksi feje, abban meg szétszaladt az a kis ész
is, ami kerülközött benne.
Akkor még más világ volt,
mert még akkor nem volt ábécéskönyv. Azért nem volt pedig ábécéskönyv, mert még
nem tudtak könyvet nyomtatni, hanem ha valami okos ember írt valami szép könyvet,
azt a tudós emberek szépen lekörmölgették ízrõl ízre, betûrõl betûre.
Mivel pedig ilyen tudós
emberek abban az idõben kevesen voltak, igen nagy volt az õ becsületük. Különösen
nagy volt pedig Hendók mesteré, aki a kutyabõrbõl készült papirosra olyan szép
kerek betûket pingált lúdtollal, hogy majd legurultak onnan. De még tán le is
gurultak volna, ha Hendók mester olyan szép tuli-tarka rózsákat, tulipántokat,
szarvasokat, madarakat nem pingált volna a papír szélére, amilyeneket erdõn,
mezõn sohase látni. S éppen azért nem kívánkoztak sehova se a gyönyörû betûk,
mert ilyen szép társaságot úgyse találtak volna máshol, mint a Hendók mester
könyveiben.
Mivel ez a Hendók mester
ilyen nagyon tudós férfi volt, Mátyás király nagyon szerette a keze munkáját s
arannyal váltotta be a királyi könyvtárba. S megengedte neki, hogy mind a két
füle mellett hordhasson egy-egy kihegyezett lúdtollat, mely engedelemre büszke
is volt Hendók mester.
- No, az nem nagy sor -
pittyesztette el a száját Busa deák -, nekem két lúdtoll helyett egész
kócsagszárnyam van. Csakhogy nem a fülem mellett hordom, hanem a süvegemen.
- Bizony, Busa deák, látszik,
hogy nem jártál ott, ahol a tudományt osztogatják - pirongatta Hendók mester.
Busa deák erre nagyot rántott
erõs, izmos vállán.
- De bizony nem is
kívánkozok én arra a tájékra! Úgy vélem, nagyon zörgõs marad annak a csontja,
aki tudományt abrakol.
Szó, ami szó, nagyon
cingár kis ember volt Hendók mester, s csakugyan zörögtek a csontjai, mikor
rákiáltott a deákra:
- Azért adott pedig a király
a kezem alá, hogy írástudót neveljek belõled! Vagy jobban szeretnél olyan
csetlõ-botló katona lenni, mint az apád volt?
Busa deáknak az apja
Mátyás király katonája volt. Szabács ostrománál találta szíven egy török nyíl,
éppen a király mellett. S ott fogadta meg a király, hogy embert neveltet hû
katonája árvájából.
A király állta is a
fogadást, hanem az csak nem akart ember lenni. Vidám, pajkos fiúvá serdült, de
mindig csak a játékon járt az esze. Nagy, barna szeme csak olyankor
homályosodott el, ha az apját emlegették.
Hendók mester nagyon
kapott az ilyen ritka percen. Odaszólt a papirosai közül a deáknak:
- Add errébb a piros festékes békateknõt!
Busa deák erre odanyújtotta azt a békateknõt, amelyikben a kék festék
állt. Nem volt õneki se esze, se kedve ehhez a pepecseléshez. S bizony,
ilyenkor megesett, hogy Hendók mester haragjában nem a papirost festette ki az
ecsettel tili-tarkára, hanem a Busa deák képét.
- Sose lesz belõled két lúdtollas tudós, nagy mihaszna!
Bizony kevés reménység
volt ahhoz. Sehogy se tudott Busa deák a lúdtollal bánni. Igaz, hogy nem
is igen törte magát érte. Ha csak szerit ejthette, kifeküdt a ház végébe a nagy
eperfák alá, s azzal mulatta magát, hogy mindenféle dirib-darab fából éppen
olyan virágokat, madarakat, szarvasokat faragott, mint amilyeneket odabent
Hendók mester pingált. Össze is faragcsált mindent, ami keze ügyébe esett.
- Nincs is neked egyébre eszed! - csúfolódott vele Hendók mester. -
Megeszem a fejemet, ha az ecsetnek is olyan mestere leszel, mint a bicskának.
- No, azzal nem nagyon lakik jól Hendók mester - nevetett a deák, s
leguggolt az asztal alá, amelyiken Hendók mester írt, festett nagy buzgalommal.
S addig-addig nézte a mester nyolclábú szarvasait, hogy utoljára õ is a kezébe
kapta az ecsetet. Nem is tette le addig, míg tele nem pingálta a mester szép
fehér palástját mindenféle tarkabarka ákombákomokkal. Úgy beletemetkezett a
jámbor a kutyabõrökbe, hogy se látott, se hallott szegény feje. Csak arra riadt
föl, mikor Busa deák meglebegtette rajta a palást két szárnyát.
- Jó étvágyat, Hendók mester! Megeheti már kelmed a fejét.
Nincs az a piros festék, amelyiknél Hendók mestert pirosabbra ne
festette volna a harag. S lett volna drága dolga a bõrsimító somfa botnak, ha
ebben a percben egy nagy orrnak az árnyéka nem vetõdik a fehér ablakfüggönyre.
- Jaj, a király! - serdült ki az ajtón Hendók mester, Busa deák pedig a
kezébe kaparította a somfa botot, elõvette a bicskáját, és becsusszant az
asztal alá.
De csusszanhatott volna õ a föld alá is, még tán oda is lehallatszott
volna a Mátyás jóízû nevetése, ahogy Hendók mestert meglátta a tuli-tarka
palástban.
- Nini, mester, tán be akarsz állni Mihóknak, hogy ilyen cifra gúnyába
öltöztél a tiszteletemre?
Mivel pedig Mihók nem egyéb volt, mint a Mátyás király udvari bolondja,
Hendók nagyon zavarodottan kapkodta össze magán a csúffá tett palástot.
- Nem ismered te Busa deákot,
uram király! Csúffá tenné az még a te királyi palástod is, ha a keze ügyébe
kerülne.
- Az ám - mosolygott a király
-, régen nem hallottam a hírét a Busa deáknak. Lesz-e belõle ember, Hendók
mester?
- Soha biz abból, uram
királyom. Úgy áll a
kezében a lúdtoll, mint a meszelõnyél. Le nem tud vele írni egy i betût se.
- De fából kifaragom
még a gácsérfarkú betût is - futott elõ az asztal alól a deák, s odatartotta a
király elé a botot. Olyan r betû volt
annak a végére faragva, hogy Hendók mester se rajzolt különbet.
- Hát mért gácsérfarkú
ez, öccse? - kérdezte a király.
- Hát azért, mert a
gácsérnak is éppen így áll a farka - magyarázta a deák. - Van még nekem ilyen
cifraságom több is.
Azzal odaszaladt a
vakablakhoz, s elejbe szórt a királynak egy marék fából faragott betût. Megvolt
ott az egész ábécé, csakhogy Busa deák egynek se tudta a becsületes nevét.
- Ez a kerek képû, ez a
háromlábú, ez a kis egyenes, ez a nagy hasú, ez a félnyakú, ez meg a Hendók
mester formájú.
A kerekképû volt az o betû, az m a háromlábú, az i a kis
egyenes, a b a nagyhasú, az f a félnyakú, az x meg a Hendók mester formájú.
Különösen ez az utolsó
esett zokon Hendók mesternek. Táncolt is mérgében a két lúdtoll le s fel a füle
mellett, mintha csak az udvari hegedûs húzta volna nekik. Csak akkor pihentek
meg, mikor Mátyás odafordult Hendókhoz:
- Mondsza csak, mester:
sebes munka-e az az írás?
- Ojjé - mosolygott
boldogan a mester -, ha jó kedvemben vagyok, tíz betût is lepingálok egy óra
alatt!
Azt mondja erre a
király:
- Akkor a Busa deák
tudománya többet ér, mint a tied. Mert azzal százszor sebesebben megy az írás.
Azzal fogta a
somfabotot, belemártotta a gácsérfarkút a fekete festékbe, s egy szempillantás
alatt tíz r betût lenyomott vele a
papirosra. Aztán hol az egyik, hol a másik fabetût mázolta be saját királyi
kezével, s azt nyomogatta oda velük egy aranyszélû kutyabõrre.
Busa
deák
udvari könyvnyomtató mester
- Hogy lehessen ez -
csóválta Hendók a fejét -, hiszen olvasni se tud a málé?
- Majd megtanul -
nézett rá a király a Busa deákra.
De úgy ám, hogy a deák
lesütötte a fejét, mert nem bírta ki azt a parancsoló tekintetet.
S nem telt bele egy
hét, úgy olvasott a deák, mint a parancsolat. Õ lett az elsõ könyvnyomdász
Magyarországon.
- Nem sokat ér az a
sebes mesterség - vélte Hendók mester, aki most már csak a maga gyönyörûségére
pingálta az ecsettel a szép gömbölyû betûket. Hanem azért halála napjáig azt
vallotta, hogy igazában õ találta ki a könyvnyomtatást. Mert ha õ nem
festegetett volna, Busa deák sohasem faragott volna fából betût.
Mátyás király nem szólt
semmit, hanem azért én mégiscsak azt hiszem, hogy az õ esze találta ki igazán a
könyvnyomtatást.