Igazságos Mátyás királyról tudnivaló, hogy úrtól, szegénytõl egyformán
megkívánta a kötelességtudást. Akiben megtalálta, azt megbecsülte, aki a
kötelességének eleget nem tett, azt hamar ráncba szedte. Egyszer a solymáriakat
kapta kötelességmulasztáson a nagy király. Megtudta róluk a kincstartójától,
hogy három esztendeje nem fizettek már egy batka adót se. Nosza, szalajtott is
mindjárt egy lovas stafétát a solymáriakhoz.
- Azt üzente urunk királyunk, hogy nyomban fölmenjen hozzá, a solymári
bíró, mert beszélni akar a fejével - trombitálta ki a staféta a solymári
piacon. - Ha holnap ilyenkorra ott nem lesz a budai Várban, holnapután
ilyenkorra már a lábához kerül a feje.
Azzal a követ elnyargalt, a solymári bíró pedig földhöz pukkantotta a
bírósüveget.
- Eb legyen Solymáron bíró, nem én! - fohászkodta el magát. - Keressetek
a süvegbe más embert, nekem drágább a fejem a süvegnél!
Nosza, a kisbíró kapta a süveget, s bekopogtatott vele minden háznál. De
bizony senki se akarta beledugni a fejét. Bujkáltak elõle, ki padlásra, ki
pincébe. Nem kívánkozott Solymáron senki sem bíró lenni.
Utoljára aztán a falu végén talált a kisbíró egy bojtárlegényt, aki nem
szaladt el a süveg elõl. Irhás subán hevert a szép kövér gyepen, s olyan
hegyesen fütyörészett, mint a rigó.
- No, öcsém - toppant elé a kisbíró -, téged az isten is solymári
bírónak teremtett.
- Már mért teremtett volna? - tátotta el száját a legényke.
- Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Márpedig most az a törvény,
hogy azt választjuk bírónak, aki legszebben fütyül.
- Hát ez szép törvény - húzta a fejébe a fiú a süveget. - Csak azt
szeretném most már tudni: mi lesz az én hivatalom?
- Kerek e világon semmi egyéb, csak éppen a süveget kell hordoznod és
fütyülgetned benne napszámra. Most pedig fölmégy Budára a királyhoz, mert
nagyon szeretne veled megösmerkedni.
- Én is õvele - bólintott rá a legényke jókedvûen, azzal a nyakába
akasztotta a tarisznyáját, s napáldozat táján már a budai Vár tövében kocogott,
azazhogy nem nagyon kocogott, mert egy öreg csókát látott tollászkodni a
kökénybokrok közt, s egyszerre meglassította a menést.
- No, ezt megfogjuk - kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a
madárra. - Gyere a tarisznyába, ne mondják a solymáriak, hogy üres kézzel
tértem meg Budáról.
Azzal betarisznyálta a csókát, s most már csakugyan meg se állt addig,
míg a királyi vár ajtónállója keresztbe nem fektette elõtte az ásóját.
- Ki vagy, mit akarsz?
- Én bizony a solymári bíró vagyok - mondta kevélyen a bojtár -, a
királyhoz igyekszem, mert szeretne velem megösmerkedni.
- Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában - súgtak össze az udvari
népek, s bevezették a solymári legényt a király elé a madaras szobába.
Mert hogy szavam ne felejtsem, élt-halt Mátyás a szép szavú madarakért.
Tartott belõlük egész erdõre valót, most is tele volt mind a két válla csízzel,
pintyõkével, a tenyerében meg valami külsõ országbeli tarkabarka madárka
fütyörészgetett, amit a török császártól kapott ajándékba.
- Szép jó estét! - billent be az ajtón, s mindjárt megkérdezte a madaras
embert, melyik e közt a sok tarka madár közt a király.
- Én vagyok - szögezte rá a szemét a madaras ember. - Hát te ki
fia-csikaja vagy?
- Ugyan úgy-e, hát csakugyan kelmed az? - mosolyodott el a solymári
bojtár. - Majd meg nem ismertem a sok madara közt. Hát én meg a solymári bíró
vagyok.
- Úgy, te vagy az a híres?! - rebbentette el magától Mátyás haragosan a
madarakat. - Hát mért nem szoktátok ti az adót elküldeni?
- Micsoda? - csóválta meg a bojtár a bírósüveget. - Hát még most se ért
ide? Pedig mink egyebet se csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük:
eredj adó, Budavárba, eredj!
No de erre a tréfára már csakugyan megharagudott Mátyás, s fölemelte az
aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen a követnek; de az megneszelte a
szándékát, s egyszerre kiugrott a madaras szobából. De nemcsak kiugrott, hanem
a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni
utána, akárhogy rángatta az ajtót.
- Eressz ki, te ember! - mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert
mulattatta is egy kicsit a legényke együgyûsége.
- Nem addig, míg a botodat ki nem adod, uram, mert még valami kárt
tehetnél bennem ‑ alkudott a solymári bíró, s nagy jókedvében olyan
fütyülést csapott, mint száz feketerigó.
Mátyásnak elmúlt a haragja, ahogy a fütyülést meghallotta. Azt hitte,
valami ritka madár, s megbékülve kiabált ki a szobából:
- Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szép szavú
madarat nekem adod!
- Nagyon szívesen - egyezett bele a bojtár, s egyszerre eleresztette a
kilincset. - Hanem megállj, uram, majd én veszem ki a tarisznyából a madarat,
mert nagyon fürge portéka ám ez!
Ki is nyitotta a tarisznyát hirtelen, azzal - huss! - úgy kirepült
belõle a csóka, mintha soha benne se lett volna.
- Ejnye, te csiribiri ember - gyulladt megint haragra a király -, hiszen
nem is rigó volt az, hanem csóka!
- Hát persze hogy az volt - hagyta helyben a bojtár. - Tudnivaló, hogy
Solymáron úgy fütyül a csóka, mint máshol a rigó.
- No, azt szeretném én hallani! - fenyegette meg Mátyás az ujjával a
bojtárt. - A színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülõ csókát nem hoztok!
- Add írásban, uram királyom - borult térdre rimánkodva a bojtár -, mert
másképp el nem hiszik otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál nekem!
Szép holdvilágon vígan ballagott haza a solymári bíró. Vitte a
tarisznyában a nagy pecsétes írást, hogy solymári embernek nem szabad a király
színe elé addig kerülni, míg olyan csókát nem fognak, amelyik úgy fütyül, mint
a feketerigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király
keze írását tartották a követ orra alá:
- Nem találtuk még meg a fütyülõ csókát!
A bojtár pedig addig bíróskodott Solymáron, míg meg nem halt. Az
emlékezete azonban máig is fönnmaradt. Máig is azt mondják arra, amit könnyen
meg lehet szerezni: füttyön adják, mint a solymári bíróságot.