Gyevit ne tessék keresni a
térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira
Szegedhez. De hát a makfa
mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint
a mappa. A gyevi magyar itt árulja a
sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kûszent lábánál, akiknek nagy örömük
telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.
Kérdezem tõle, hová való, ezt feleli rá:
- Leginkább csak Gyevibe.
A régi világban szokásban volt a nagyeszû magyaroknál a Márton gyereket
Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse
angyalbõrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyõ Gyevinek
nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle
dézsmaszedõk.
No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor
is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt,
mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. („Az
pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!” - így mondja az én gyevi
emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendõ
választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)
Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban,
ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi
õrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy
az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétõl, nem volt vele senki az
ispánján kívül, aki alatt a nádor értendõ, azt ijesztgette tréfás szóval:
- Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú
bagó?
- Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott
meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.
- Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.
- Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres
tarisznyát.
- No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett
a király.
Mentek is szaporán,
gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló
holdvilág úszkált az égen, ráérõ emberek beszélgettek a leveles kapukban. A
fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is
fönnhangon:
- Ott is nagy esõ járt,
ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.
- Hallod-e, ispán? -
húzta ki magát büszkén a király.
Az ispán még meg se
mukkanhatott, mikor valaki nagy alázatosan megszólalt:
- Kivéve a gyevi bírót.
Szép, fehér hajú
öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király
meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére,
ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is
ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:
- Csárda ez, atyafiak?
- Az ez.
- Van-e benne fehér cipó?
- A váci püspök se eszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.
- Hát piros bor?
- A török császár se iszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.
Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenbõl kivenni a gyevi
bírót, de Mátyás húzta befelé.
- Gyere, gyere, mert
éhes vagyok, mint a farkas!
Hát elverték az éhüket
hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is
köszönték a vacsorát a csárdásnak illendõen.
- Ilyen jóízût se ettek
ma Budavárában - ütött a vállára a király barátságosan.
- Váljék egészségére,
vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe
jutott hozzátenni, hogy: - kivéve a gyevi bírót.
- Én bizony nem veszem
ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.
- Hej, dehogynem, vitéz
uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral
egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat.
- Ejnye, de fura falu
ez a Gyevi, vigye el a markoláb!
- Kivéve a gyevi bírót
- kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak
nevetésre szaladt a szája.
- De bizony azt vigye el
legelõbb!
- Márpedig azt nem viszi! -
csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult
a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle
volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban
elfutotta a méreg. ‑ Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenbõl ki
kell venni.
- Ejnye, kutya meg a mája! -
csodálkozott el a király. - Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?
- A gyevi bíró! - lengette a
füleit a dudaember.
- No, szeretném azt a jeles
bírót látni! - kacagott a király.
- Hát csak nézzen meg kend -
szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!
- Hát akkor kendet vigye el a
markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.
Az lett ebbõl, hogy a gyevi
bíró mindjárt elõrikkantotta a kisbírót, és hûvösre tetette a két diákot.
- Ki nem ereszted õket, míg
meg nem tanulják a gyevi törvényt!
Ment is a két diák
engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az
összeszorított markát, mint az égett sebet.
- Hát te tán parazsat
szorongatsz a markodban, hé?! - meresztett nagy szemet a bíró.
- Jobban süt ez még annál is
- nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a
garabonciások.
Vadonatúj aranyforint volt.
Szent László képe az egyik felén, gyûrûs holló a másikon, addig csak
hallomásból tudtak ilyenrõl Gyeviben.
Meg is szeppent a bíró egy
kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a
faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak
azok semmi különöset. Papirost szedtek elõ a tarisznyából, arra
irkáltak-firkáltak; a nagyobb mondta, a kisebb írta.
- Mégiscsak deákfélék lesznek
- nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest.
Kürtriadásra, lódobogásra
ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza elõtt, középen a két
deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb:
- Olvasd, ispán, olvasd!
- Gyevi derék népét szívébe
fogadja a király õfelsége! - olvassa a kisebb deák.
- Kivéve a gyevi bírót! -
mondja a nagyobb.
- Nincs köztük tökkel ütött
fejû ember.
- Kivéve a gyevi bírót!
- Azért elrendeli a király,
hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Minden gyevi ember pünkösd
napján az õ vendége legyen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Ezüsttálból aranykanállal
egyen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Tíz arany útravalót kapjon!
- hajtogatta össze az ispán az írást.
- Kivéve a gyevi bírót! -
mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró,
ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?
Azzal megsarkantyúzta a
lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta
se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a
fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla.
Ezt pedig annak a bizonyságára
írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!