Kancsófülû, lapátfogú,
hosszú, sovány ember állított be egyszer Mátyás királyhoz. Két pöttöm kis szõke
gyerek ténfergett körülötte, alig értek a térdéig.
- Vendel vágyom - hajtotta
magát kétrétbe a nagy égimeszelõ a király elõtt.
- Elhiszem, fiam - biccentett
rá a király. - Hát aztán mi vagy még?
- Csak cseh vágyom - mondta
kicsit szégyenlõsen a hosszú ember.
- No, azt látom - mosolygott
Mátyás -, hát aztán mit akarnál tõlem, cseh Vendel?
- Kenyeret akarom - tette
össze kezét a cseh.
- Hja, atyámfia, azt meg is
kell érdemelni! - mondta a király. - Mit adsz nekem, ha én kenyeret adok neked?
- Tudományt ádom.
- Mi a tudományod?
- Tudok megolvasni, hány sugara van a napnak - feszítette ki kevélyen a
mellét Vendel.
- No, az nem sokat ér - legyintett a király. - Esõs idõben ennek a
tudománynak nem lehet hasznát venni.
- Mást is tudom.
Zümmögöm, mint a béka, vartyogom, mint a szúnyog.
- Hordjon el a gólya,
csípjen el a fecske! - kiáltott rá bosszúsan a király. - Ezért a tudományért
nem adok kenyeret.
Elszomorodott a cseh,
szeplõs, vörös arcán csak úgy omlottak a s könnyei, eltört a mécsese a két
porontynak is. Mátyás jó szíve megesett a jámborokon.
- Tudod mit, Vendel? -
ütött a vállára a mindentudónak. - Két gyerekedet itt fogom magamnál, te pedig
nézz körül egy kicsit a világban, szerezz valami érdemes tudományt magadnak.
Nagy örömben ment el
Vendel, hogy a király szárnyai alá adhatta a kicsinyeit, nem is került vissza,
csak egy esztendõ múlva, de akkor még soványabb volt, mint mikor elment.
- Megmentem, elgyüttem,
itt vágyom - keszegelt a király elé. - Mindent tudom már!
- Hadd halljam, Vendel, mi az a minden! - faggatta a király.
- Tudom egyszeregyet, tudom kétszerkettõt, tudok visszafelé mondani az
ábécét, tudok mondani, hány foga van az egérnek, tudom pipaszárát fúrni a
lószõrbõl.
- No, ezt jól megtanultad, hékás - ismerte el a király. - Hát azt
tudod-e, mennyire van az ég a földtõl?
- Aztat csak nem tudok - horgasztotta le nagy fejét a mindentudó. - Nem
volt az benne a nagy könyvekben.
- No, megállj, Vendel - vigasztalta a király -, majd elküldelek én oda,
ahol ezt is megtanulod. Eredj te fél esztendõre iskolába a szegedi juhászok
közé. Fogadom, ott ember lesz belõled.
Letelik a fél esztendõ, visszajön cseh Vendel, de olyan izmos a teste,
széles a válla, piros az orcája, hogy alig lehet ráismerni.
- Te vagy-e az, Vendel? - felejtkezett rá a király.
- Testestül-lelkestül.
- Hát hány hét a világ?
- Mával is kevesebb.
- Hát az ég mennyire
van a földtõl?
- Amennyire a föld az
égtõl.
- Emberül megfeleltél,
Vendel. No, ugye, csak jó iskola az a szegedi juhászoké?
- Uram királyom, se
iskola nincs ott, se könyv - fanyalodott el Vendel képe. - Nem konyítanak azok
a juhászok kerek e világon semmi tudományhoz. Nem lettem én ott okosabb egy
mákszemet se.
Nem szólt Mátyás
semmit, csak mosolygott, s kiadta a parancsot, hogy a cseh Vendel most már ne
maradjon többet el mellõle. Vitte magával, akármerre ment, egyszer még a
palotai erdõkbe is kivitte vadászni.
No, a vadászat nem
sokat ért, egeret se láttak, nemhogy õzet, de azért úgy eltévedtek, mint hangya
a búzában. Tévelyegtek elõre-hátra, egyszer csak elsóhajtotta magát a király:
- Jaj, fiam, de
megéheztem!
Az ám, de már délben
megették a vacsorát, üres volt a tarisznya, sehol egy falat harapnivaló,
mindössze az egyik csatlós szedett össze egy sisakra való vadkacsatojást a
mocsárszélben, azt odakínálta a királynak.
- Süsd meg! - mondta
bosszúsan a király. - Nyersen nem szeretem a tojást.
Úgy ugrott oda Vendel,
mint a labda, vígat rikkantott, mint a rigó.
- Megsütöm én, uram
király!
- Miben, te heprecsóré?
Hol a hozzá való edény?
- Ahol a! - mutatott rá
Vendel vigyorogva a mocsárra, s könyökig feltûrte a köntösét. - Rakj tüzet,
csatlós komám!
Mire a tûz lobogott,
minden tojást beletapasztott egy-egy marék sárba mindentudó Vendel, s úgy dugta
bele az eleven parázsba. Kisvártatva megint kiszedte õket, letisztogatta róluk
a rájuk égett tapasztást: olyan szépen megsült hajában a tojás, hogy öröm volt
nézni.
Hát még a drága jó íze!
Nem is gyõzött a király hálálkodni, meg is kérdezte mindjárt Vendelt, hol tett
szert erre a jeles tudományra.
- Hol-e? - mondta
kérkedve Vendel. - Mind így készíti a szegedi juhász a hirtelen-hamarjó vacsorát.
- Nini, Vendel, hát
mégiscsak tanultál valamit azoktól a tudatlan emberektõl? - nevetett a király,
s jókedvében rákoppantott a dárdavéggel a mindentudó feje búbjára. - Ládd,
megvan a tudomány, most már megérdemled a hozzá való kenyeret!
Másnap reggel meg is
tette a boldog csehet udvari tojásgyûjtögetõjének. Az is maradt halála napjáig,
s könnyû volt a mestersége, mert a két kis porontya is segített neki benne.