Három deáklegény
állított be egyszer Mátyás királyhoz a budai Várba. Az egyiknek az orra volt
vastag, a másiknak a füle, a harmadiknak a nyaka.
- Jeromos deák vagyok
Prágából - esett térdre a vastag orrú.
- Vládó deák vagyok
Krakkóból - görbült kétrét a vastag fülû.
- Zsombor deák vagyok
Debrecenbõl - hajolt meg tisztességtudóan a vastag nyakú.
- Hát aztán mi járatban
volnátok? - nézett végig rajtuk a király.
A deákok azt mondták,
hogy szolgálatot keresnek. Szeretnének beszegõdni õfelségéhez íródeáknak.
- Hja, deák urak, azt
meg is kell érdemelni - mosolyodott el a király. - Akit én megfogadok
íródeákomnak, annak okosabbnak kell lenni, mint én vagyok.
- No, én az vagyok -
tolta elõre magát a cseh deák.
- Szeretném én azt
látni, amit én nem tudnék - hágott a sarkába a lengyel deák.
A magyar deák
hallgatott, mint a tyúk a búzában, s nem is szólt addig, míg a király a vállára
nem ütött.
- Hát te, öcskös, tudsz-e
valamit, amit õk nem tudnak?
- Tudok, királyom - mondta
csendesen Zsombor deák.
- Hát mit tudsz, amit õk nem
tudnak?
- Meg tudom tanulni, amit
eddig nem tudtam.
- Hát mitõlünk lehet is -
vigyorgott össze a másik kettõ.
Abban a percben a király
leejtette a gyûrûjét úgy, hogy begurult a cédrusfa asztal alá. Mind a hárman kaptak utána, de a
lengyel keze volt a leghosszabb. Õ kapta föl a gyûrût, de bele is vágta a fejét
az asztal sarkába, hogy csak úgy kongott.
- Fájt-e, fiam? -
nézett rá Mátyás.
- De még holnap
ilyenkor is fáj - tapogatta a lengyel a feje búbját.
- Nini, deák urak -
fordított hirtelen a szón Mátyás -, melyiktek tudná azt megmondani, hogy hát az
miért nem fáj az embernek, ha márványfalba ütögeti a fejét? Amelyik efelül
fölokosít engem, az lesz az íródeákom.
- No, ez könnyû kérdés
- cihegett Jeromos deák -, holnap ilyenkorra könyvet írok róla.
- Én már ma este készen
leszek vele - legyintett a lengyel.
A magyar deák megint
csak lecsüggesztette a fejét, mint a jégverte búza.
„No, énbelülem se lesz a király
íródeákja - gondolta magában. - Az öregapám se tudná ezt megmondani, nemhogy én
tudnám.”
Bezzeg meg tudta a
lengyel. Tizenkét kutyabõr hártyát teleszántott estélig a felelettel. Vitte is
a királyhoz sebesen.
- No, uram király, ez
majd fölokosít. Megtudod belõle, hogy a márványba olaj van belekövesedve, azért
nem törik be rajta az ember feje.
- Én elhiszem, fiam -
mondta a király -, de várjuk ki a másik két okosat is.
Reggelre Jeromos deák
is beállított a felelettel. De annak még jobban eresztett a tudománya:
talicskán tolta utána egy hajdú a sok irkafirkát.
- Ez az igaz, amit én
írtam - bizonykodott erõsen. - Az emberi ész az, ami meglágyítja a márványt.
- Igaz lehet, Jeromos
deák - bólintott a király -, de már csak hallgassuk meg a harmadik cimborátokat
is.
No, azt várhatták még
harmadnap is. Se híre, se hamva nem volt. Utoljára a király az ajtónálló
apródját kérdezte meg, hogy tudja-e, hova lett Zsombor deák.
- Igenis tudom, uram királyom - csapta össze a bokáját az apród. -
Odalent van az apródszobában.
- Hát aztán mivel mulatja ott magát?
- Biz az a fejét borogatja
levendulalevéllel.
- De már azt megnézzük -
nevetett a király, s lement a két deákkal az apródszobába. Hát Zsombor deák
akkor is vizet csurgatott a fejére a bükkfa kupából.
- No, deák - hunyorított rá a
király -, tudod-e már, miért nem fáj az embernek, ha márványfalba veri a fejét?
- Tudom ám, fölség - nevette
el magát a deák is -, mert úgy összetörtem a fejemet a palotád márványfalán,
hogy fényes délben is Fiastyúk-csillagot láttam az égen.
- Jól van, fiú - veregette
meg a deák vállát a király -, te vagy az íródeákom. Ilyen ember kell nekem, aki
nem restelli kipróbálni, amit nem tudott.
Azon nyomban fel is
öltöztették Zsombor deákot meggyszín bársonyruhába, s aranyos lúdtollat dugtak
a füle mögé. A másik kettõ meg nem gyõzött irigyen settegni-suttogni: hogy hát
õvelük már most mi lesz?
- Menjetek márványt lágyítani
a tudományotokkal - adta ki nekik Mátyás az utat, s még akkor is nevette õket,
mikor már rég elporzottak Budavárából.
Így volt, eddig volt, ezután
is így lesz: aki azon erõsködik, amit nem tud, megérdemli, hogy kinevessék.