AZ ARANYCSINÁLÓ

Mátyás király idejében éjjel-nappal tárva-nyitva állott a budai Vár nagy érckapuja. Szabadon járhatott rajta ki s be a szegény jobbágy csakúgy, mint a zászlósúr.

- Nem az én házam ez, hanem az országé - mondogatta a nagy király. - Én magam csak zsellér vagyok benne. Kötelességem szívesen látni a gazdát, ha szûrdolmányban jön, ha bársonymentében.

Nem is volt a Mátyás udvara soha ügyes-bajos ember nélkül. Egymás sarkát taposták a kócsagtollas vitézek, a nagy szakállú tudósok, a nagy szavú kalmárok, a csendes mesteremberek. A királynak mindenkihez volt egy-két jó szava.

Legtöbb becsülete volt pedig elõtte az olyan embernek, aki valami okos találmánnyal állított be hozzá. Azt soha ajándék nélkül el nem eresztette. Annak az Orbán nevû öreg puskamûvesnek, aki az elsõ ágyút öntötte, annyi aranyat adott, amennyi az ágyú szájába belefért. Az pedig bolond nagy állat volt, huszonnégy ökör húzta föl a budai Várba. Világra is szólt a híre Mátyás bõkezûségének, s külsõ országokból is özönlött a budai Várba a sok feltaláló. Volt azok közt nagyeszû ember is, volt világcsaló is, s a Mátyás éles szeme a szívébe látott mindnyájának.

Egyszer egy magyar, egy olasz meg egy cseh ember kívánkozott a király elé. Mind a három azt mondta, hogy õ valami nevezetes dolgot eszelt ki. Legelõször a magyar emberrel eredt beszédbe Mátyás, mert az volt köztük a legöregebb. Foltos süvegét ahogy lekapta galambõsz fejérõl, elmosolyodott a király.

- No, öreg, mi tudományt árulsz?

- Hát csak olyan szegényembereset, királyom. Arra jöttem rá, hogy kétannyi ideig tart a csizma, ha rezet ütnek az orrára.

- Dicsérem az eszedet, öreg - bólintott a király -, magam is megrezeltetem a katonáim csizmáját. Hej, öreg, ha ilyen öreg nem volnál, magadat is bevennélek a fekete seregbe.

- De uram király, nem vagyok én még olyan öreg, mert még ma is harminckettõnek adok enni - mosolyodott el az öreg, de úgy ám, hogy minden foga kilátszott. Harminckettõ volt az csakugyan.

- Ember vagy, szolgám! - nevette el magát a király, s hátraintett a kincstárnokjának: ‑ Harminckét aranyat adjatok ennek a jó embernek. Hát te mit hoztál, Tamás mester?

A Tamás névre egy olasz hallgatott, ijedt nézésû, kis, keszeg ember volt, alig tudott elõkotorászni a fekete köntöse alól egy bot formájú, üres fatokot. Annak a két végébe egy-egy gömbölyû üveglencse volt beleillesztve.

- Nézz ebbe bele, uram király! Tekints le a Dunára!

Mátyás a szeméhez tartotta a tokot, és ijedten kapta el a fejét.

- Ohó, micsoda ördöngös mesterség ez?! Olyan közel láttam benne a Dunát, hogy éppen csak a locsogása nem hallatszott.

- Fordítsd meg a csövet, királyom, és nézz föl a vár tornyára - tanította a királyt csendesen a kis olasz ember.

Mátyás szót fogadott, és elkiáltotta magát:

- Olyan kicsike lett, hogy a tenyeremmel eltakarhatom! Gyertek, urak, csudáljátok ti is, micsoda csudát eszelt ki a Tamás mester nagy tudománya!

Míg az urak a messzelátóval mulatták magukat, Mátyás megint parancsot adott a kincstartójának:

- Száz aranyat rendelek Tamás mesternek. Holtig való ellátást az udvaromnál. Tiszteletet, becsületet ország-világ elõtt.

De már ezt a cseh tudós nem állhatta szó nélkül. A nagy, vörös képû ember nagy merészen megkapta a király karját.

- Megállj, király! Ha az ilyen dibdáb dolgokat így megjutalmazod, mit adsz az én tudományomért?

- Mit tudsz? - kérdezte a király rosszkedvûen a hányaveti csehet.

- Tudok aranyat csinálni - felelte az kevélyen, s akkorát ütött a mellére, hogy csak úgy dongott bele.

A király kíséretén csudálkozó moraj futott végig. Sok balgatag ember kereste abban az idõben az aranycsinálás titkát, a Mátyás józan elméje azonban nem hitt benne.

- No, az is szép mesterség - intett barátságosan a tudósnak. - Hát aztán mibõl csinálod az aranyat?

- Akármibõl, uram. Amit én a forralóüstömbe teszek, ha vas, ha kõ, ha sár, abból arany lesz.

- No, ez derék dolog, mester - mosolygott a király. - Ekkora tudományt méltó jutalomban kell részesíteni. Hamar hozzatok egy nagy üres zsákot.

„No, azt mind kinccsel töltik tele” - gondolta magában az aranycsináló, s még jobban felfújta magát. Csak akkor képedt el, mikor Mátyás odaborította vállára az üres zsákot.

- Nesze, mester, a jutalom. Használd jó egészséggel.

- Uram király - hebegett megütõdve az aranycsináló -, miért ûzöl belõlem csúfot? Hát mit csináljak én ezzel az üres zsákkal?

- Nini, mester - nevetett a király -, hát rakd bele azt az aranyat, amit magad csinálsz!

De úgy elkotródott az aranycsináló mester, hogy képpel se fordult többet Buda vára felé, ahol annyi ragyogó arany közt mégiscsak a Mátyás király esze volt a legragyogóbb arany.