Világbíró Mátyás királyhoz egyszer három bécsi diák állított be a budai
Várba. Jeles három szerzet volt: az egyiknek szép nagy, szélfogó fülei voltak,
mint a túri kancsónak, a másiknak kávésfindzsával vetekedett a szeme, a
harmadiknak olyan hosszú volt az orra, hogy két araszttal elõtte járt a
gazdájának.
- Kik vagytok, mik vagytok? - mosolyodott el Mátyás az érdemes társaság
láttára.
- Bécsi diákok vagyunk, urunk királyunk - hajlongott a három legény.
- Hát aztán mi járatban volnátok? - tudakozta Mátyás.
- Le akarjuk fõzni a pesti diákokat. Hallottuk hírét, hogy fölvitte isten a dolgukat. Bársonyba járatod,
kaláccsal eteted õket.
- Úgy igaz az -
bólintott a király. - Úgy kell megbecsülni a tudományt, ahogy megérdemli.
- No, akkor minket
aranyba foglaltass, marcipánnal tarts, magyarok királya! Szem nem látta, fül
nem hallotta párját a mi tudományunknak. Erdõ az, nem berek, tenger az, nem
patak, mint a pesti diákoké.
- Megnézzük, hány
zsákkal telik - mosolygott Mátyás csendesen, s odafordult a lapátfülûhöz: ‑
No, fiam, hát mit árulsz?
A diák meglegyezgette
magát a füleivel, s kevélyen jelentette:
- Olyan fülem van, hogy
még a fû növését is meghallom vele!
- No, te ugyan kivágtad
a rezet - intett neki Mátyás kegyesen. - Olyan jutalmat adok a tudományodért,
amilyent érdemelsz. Megengedem neked, hogy ott hallgasd az országban a fû
növését, ahol csak tetszik.
A tudós bécsi diák úgy
ballagott ki az ajtón, mint akit leforráztak.
Szégyenletében úgy
beletakaródzott a fülébe, hogy azt se hallotta, mikor a findzsaszemû a helyébe
toppant.
- Hát te mit tudsz,
szolgám? - kérdezte nyájasan Mátyás.
- Még ennél is különbet
- forgatta szemét a findzsaszemû. - Olyan éles a szemem, hogy még annak a
hangyának a pislogását is látom, amelyik a köntösöd ujján mászik.
- Az ám, csakugyan -
pillantott Mátyás a dolmánya ujjara. - Bizonyosan a kertben hullott rám az
elõbb. Nesze, fiam, megjutalmazlak vele. Legalább lesz min gyakorolni a
tudományodat.
Azzal a markába nyomta
a hangyácskát a findzsaszemûnek. De úgy megzavarodott az az istenadta, hogy az
ajtót se látta meg az éles szemével, hanem mindenáron az ablakon akart kimenni.
Annál vígabban
táncoltatta az orrát a harmadik bécsi diák.
- Az ér a legtöbbet,
amit én tudok - hunyorított Mátyásra a fél szemével. - Olyan orrom van, hogy a
hetedik határból is megérzi a pecsenye szagát.
S akkorát szippantott a
takaros orrával, hogy csak úgy lebegtek bele a bíbor függönyök. Mátyásnak meg a
könnye hullott nevettében.
- Szaladjatok hamar! -
kiáltotta oda a kamarásainak. - Hozzatok egy fehér cipót ennek a tudós embernek
a pecsenyeszag mellé, hadd mártogathassa meg benne!
De nem várta az a
cipót, hanem esze nélkül kisomfordált a palotából. Hanem az orra még egyszer
olyan hosszúra nõtt, mint azelõtt volt, úgy kellett neki külön kocsin vitetni.
Azóta se fõzték le a bécsi diákok a pestieket.