Nyitra megyének kellõs közepén van egy kis falu. De akkorka falu csak,
hogyha a piaca közepén elmiákolja magát a bíró macskája, a legszélsõ viskóban
is hideg rázza az egereket. El se tudja gondolni az ember, hogy ebben a szegény
kis faluban hogy fért meg valamikor olyan nagy úr, mint Mátyás király.
Úgy volt az, hogy akkoriban nagyon gonosz világ járt a Felvidéken.
Fagyos nyár, esõs tél, száraz tavasz, éhhalál, nyomorúság az egész vármegyében.
Hullott az ember, mint õsszel a légy, s fölhallatszott a nagy jajszó a király
udvarába is.
Így esett aztán, hogy Mátyás király útra kerekedett, s bejárta
kíséretével az ínséges tájakat. Vigasztalta, biztatgatta a föld népét, s
nyújtotta a tanács mellé a kalácsot is. Nagy társzekerek hordták szét a piros
búzát, a fehér lisztet, amilyent azon a tájon boldogabb világban se látott a
szegény ember.
Áldotta is jótevõjét a nép, mint az Isten angyalát. Harangzúgás fogadta,
amerre járt, s csókolgatták a köntöse szélét!
- Áldja meg az Isten a lába nyomát is!
A nyitrai kis faluban
is minden ember kitódult a határra királyt fogadni. Ahogy kiugratott az erdõbõl
aranycsótáros lovon egy aranydolmányos levente, akkora éljent kurjantottak
neki, hogy megreszketett bele az egész falu.
Pedig nem is a király
volt az a bársonydolmányos, csak az inasa. A király gyalog jött, szürke
köpönyegben. Csak akkor tudták meg a falusiak, hogy ez az igazi, mikor
fölemelte a karját, és odamutatott az országútra, ahol a búzás szekerek
dübörögtek:
- Ez a tiétek!
Örömében egyszerre
térdre borul az egész falu a harmatos zöld fûben. Nem maradt ott talpon egyéb,
csak a király meg egy szöszke siheder gyerek.
Rángatták is a
suhancot, elõre-hátra.
- Térdre, Béni!
- Nagy úr ám ez, hékás!
- Tán gyökeret
eresztett a lábad?
A kisbíró röstellte a
legjobban, hogy ez a csúfság érte a falut. Nagy ijedten súgta oda a gyereknek:
- Mindjárt leütteti a
király a fejedet, ha le nem térdelsz elõtte.
Megzavarodott a gyerek,
tekingetett elõre-hátra, végig-végigsimogatta a térdén a nadrágot, de utoljára
mégiscsak azt mondta:
- Nem lehet.
De ezt aztán olyan
keményen kimondta, hogy meghallotta a király is. Odaállt a gyerek elé, és
rászögezte szúrós szemét.
- Mi nem lehet, te
gyerek?
A fiú állta a nézést,
nagy fekete szemével bátran visszanézte a nagy urat.
- Az nem lehet, hogy én
letérdeljek.
- Miért nem lehet az, te
gyerek?
- Azért, mert az ünneplõ
nadrágom van rajtam, s csupa harmat lenne a térde a zöld fûben. Pedig
édesszülém nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, mint a két szememre,
mert keservesen kereste a rávalót. Meg... meg...
De itt már úgy nyögött a
gyerek, hogy a király meg nem állhatta szó nélkül.
- Mondjad csak, fiam,
bátran, mondjad!
- Meg azt is mondta -
sütötte le a fiúcska a szemét -, hogy ha elkeverem a nadrágot, bizony a király
nem ad helyette másikat.
A király olyan jóízût
nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Megsimogatta a gyerek lángba borult
képét.
- Mi a neved, fiacskám?
- Birinkei Béni.
- Mi az édesanyád?
- Gyapjúnyíró özvegyasszony.
- No, fiam, Béni, tiszteltetem az édesszülédet, mondd meg neki, ezután
majd én varratom neked a ruhát, amiért olyan szófogadó gyerek vagy.
A király szavának állt, s egész életében gondot viselt Birinkei Bénire.
Nagy úr lett belõle, címeres nemes, s olyan furcsa címer nem volt több az
országban, amilyen az övé. Harmatos zöld fûbe mezítlábos parasztfiúcskát
festett a címerfestõ, ahogy a kezével a nadrágját simogatja.