Mátyás király egyszer éppen haditanácsot tartott vezéreivel, mikor
ajtónállója jelentette, hogy hírnök jött a lengyel határról.
- Várjon egy kicsit - rendelkezett Mátyás.
- Lóhalálában jött, olyan fáradt, alig tántorog.
- Pihenje ki magát.
- Háborús hírt hozott.
- No, azzal meg különösen ráér. Abból már van három fogásra való. Az
övét eltesszük csemegének.
Háromfelõl is fenyegette ellenség az országot, éppen azokon osztozott
Mátyás a vezéreivel.
- A török császárt megtartom magamnak - mosolygott jókedvûen. - Az
ellenségnek csak a nagyját szeretem. Hát a német szomszédot ki vállalja?
Tízen is csörgették kardjukat, a király az öreg Perényi nádort
választotta közülük.
- Kelmedet már megszokta a német. Jól se esnék neki, ha más porolná ki a
bugyogóját. Hát a cseheknek ki mond fogadjistent?
Erre meg az erdélyi vajda ugrott fel a székrõl. Nagy harcsabajuszát úgy
mozgatta, mintha máris csehet enne.
- De már azokat nem engedem
másnak! Én hozom el felségednek Mátyás-napi ajándékul a cseh királyt.
- Derék lesz - hagyta helyben
Mátyás. - Hát most nézzük a csemegét.
Bebocsátották a pihegõ
hírnököt. Azt az újságot hozta, hogy a lengyel király is táborba szólította
hadinépét. Étvágyat kapott a többitõl, õ is akar harapni egy darabot
Magyarországból.
Nagy csattanás hallatszott
erre, pedig nem is villámlott. Kinizsi Pál ütött az asztalra. A király
legkedvesebb emberének ez is szabad volt.
- Kitöröm a fogát! - dörögte
szikrázó szemmel.
- Pál, Pál, minek ez a nagy
dér-dúr? - feddette mosolyogva a király. - Mióta vadászik egerekre az oroszlán?
Macska is elég lesz a lengyel határra.
Macskáknak az apródjait hívta
Mátyás. És megtette azt a csúfot a lengyel királlyal, hogy csakugyan macskát
küldött ellene.
Hét kis apródját behívatta
magához. Lobot vetett a képük, parázslott a szemük, mikor meghallották, mekkora
tisztesség várakozik reájuk.
- Hét vezért persze nem
küldhetek egy ellenség ellen - nézett végig rajtuk kedvtelve Mátyás. ‑
Hadd látom, melyik közületek a legarravalóbb.
- Apróra vágom a lengyelt! -
fogadkozott az egyik.
- Makká töröm! - bizonykodott
a másik.
Volt olyan is, aki répává
akarta darabolni, olyan is, aki korpává õrölte volna.
- Kis csupor hamar forr -
nevetett Mátyás. - Azt választom, aki nemcsak erõvel, hanem ésszel is gyõzi.
Azzal bevezette õket a
címeres terembe. Annak a közepén le volt terítve egy nagy szõnyeg, annak a
közepén feküdt egy aranyalma.
- No, úrfiak, az lesz a
vezér, aki fölveszi az almát a szõnyegrõl - intett Mátyás az apródoknak.
Heten nyolcfelõl
szaladtak volna érte, de a király rájuk kiáltott:
- Ohó, lassan a
testtel! Az almát úgy kell fölvenni, hogy nem szabad a szõnyegre lépni.
Visszahõköltek a fiúk,
és megzavarodva néztek egymásra. A legbátrabb aztán megszólalt közülük:
- Bottal is szabad
hozzáérni?
- Ahogy csak jólesik,
fiúk - biztatta õket Mátyás.
Szaladnak aztán botért,
hálóért, horogért, de mind nem ért az semmit, egy sem ért el az almáig.
- Lehetetlen, amit
kívánsz, urunk királyunk - csüggesztették le szomorúan a fejüket az apródok.
- Az én apródaimnak nem
szabad ilyent mondani - húzta össze a szemöldökét Mátyás. - Ész kell ide, hamar
kész.
Az egyik fiúnak -
hosszú szõke fürtû, jegenyenövésû, szelíd szemû legényke volt - hirtelen
megvillant a szeme.
- Én már tudom -
mondta. Azzal lehajolt, fölemelte a szõnyeget az egyik sarkánál fogva, s addig
göngyölgette befelé, míg a közepéig nem ért. Akkor aztán fölvette az almát a
tenyerére, s térden állva tartotta oda Mátyás elé.
- Parancsolj, uram
királyom!
- Tedd el, fiam, tied a
vezérség - ütött a vállára Mátyás. - Hajnalra indulhatsz is a sereggel. Ha a
karod is úgy helyén van, mint az eszed, szerencsével jársz.
Két hét múlva Jajcában
ostromolta a törököt Mátyás, mikor megint hírnök kereste a lengyel határról. A
magyarok körülfogták a lengyel hadat, megadta magát kényre-kegyre: ezt a hírt
hozta.
- Köszöntöm a kis
vezért - üzente vissza Mátyás -, remélem, nem esett semmi baja.
- Lándzsaszúrás érte a
vállán.
- Küldünk a sebére puha
takarót.
Drága bársonypalástot
kapott a kis apród, és nemesi címert: páncélos kar tart aranyalmát égszínkék
mezõben. Õ lett az õse az Almássy nemzetségnek.