Gyöngyös város ma is
híres városa az országnak, de a Mátyás király idejében még híresebb volt.
Mégpedig arról volt híres, hogy sehol az országban olyan foszló bélû selyem
cipót nem tudtak sütni, mint ott. Maga a király is alig tudott vele eltelni,
mikor legelõször ott járt. Meg is kérdezte a bírót, hogy minek hívják azt a
várost, ahol ilyen tündérnek való kalácscipót tudnak sütni az asszonyok.
- Biz ezt, királyom,
Göröngyösnek hívják - vallotta egy kicsit restelkedve a bíró.
- No, ezután Gyöngyös
legyen a neve - parancsolta meg a király, és mindjárt bele készíttetett egy
gyöngyösi cipót a vadásztarisznyájába. Azt azzal a kívánsággal adta otthon oda
a királynénak, hogy másforma kenyér sose kerüljön többé az asztalra.
Maga gyúrta, maga
szakajtotta másnap a királyné a kenyeret, még tán a sütõlapátra is maga tette
rá, de azért csak nem olyan volt az, mint a gyöngyösi cipó.
- Kéz után keletlen,
lapát után sütetlen - csóválta meg Mátyás a fejét, s egy hét múlva már megint
benézett Gyöngyösre cipót enni. De már akkor nem egyedül ment ám, hanem minden
vadásztársát magával vitte, akikkel együtt kergette a Mátrában az õzeket.
- Gyertek, urak,
nézzétek meg, mit tudnak a gyöngyösiek - biztatta õket.
Meg kell adni, hogy a
gyöngyösiek kitettek magukért. Bíbor ponyvából húztak sátrat a nagy templom
elõtt, aranytálcán hordták föl a sok hízott libát, selyemabroszra rakták a
friss cipót, maguk meg csak a kerítés mellõl nézték, hogy töltik kedvüket a
nagyurak.
No, azt meg kell adni,
hogy azok is kitettek magukért. Öröm volt nézni, milyen jó étvággyal hányták a
sok jó ételt a gallérjuk mögé. Hanem azért a királynak mégis megakadt a torkán
a selyem cipó, mikor egy kopasz fejû vénembert meglátott a sokadalomban.
- Nini, Bálint
tanítómester, te vagy az?! - ugrott oda hozzá, s úgy megölelgette, hogy
mindenki elbámult bele.
Bálint gyermekkori
tanítómestere volt Hunyadi Mátyásnak. Gyönge kezében õ igazgatta valamikor az
írónádat.
- Bizony, neked
köszönhetem, hogy most királyi pálcát forgatok a kezemben - húzta oda a király
az asztalhoz Bálintot. - Csakhogy rád találtam, többé meg se válok tõled!
Viszlek magammal Budára udvarmesternek.
No, egyéb se kellett a
jámbor öregnek ennél a biztatásnál. Úgy felugrott ijedtében, hogy Mátyás alig
bírta visszatessékelni a helyére.
- Jaj, uram király, nem
való vagyok én olyan nagy urak közé! - mondta szabadkozva. - Ki viselné akkor
gondját a méhecskéimnek meg a fodormentavirágaimnak?
- No, jól van, Bálint
tanítómesterem - nyújtott neki kezet Mátyás -, akkor én látogatlak meg téged
minden hónapban.
Bálint örült is ennek
nagyon, hanem bezzeg elszomorodtak a gyöngyösiek.
- Mi lesz belõlünk, ha
minden hónapban meg kell vendégelni a királyt egész udvarával? - dugták össze a
fejüket tanakodva. Utoljára aztán Bálint mesterhez fordultak tanácsért.
- Okos ember vagy te, a
királynak is te voltál a mestere, taníts ki minket is - mondták neki.
Bálint barát pedig
összehúzta a szemöldökét, aztán azt mondta a gyöngyösieknek, hogy nem lesz
semmi baj se, csak egy lovat szerezzenek neki. Azzal kapta magát, föllovagolt
Budára, ahol a király nagyon megörült neki.
- No, szolgám, mégis
meggondoltad a dolgot, ugye? - akasztott le mosolyogva a falról egy
aranyláncot.
- Nem az kell nekem,
uram - szabódott Bálint -, hanem törvény kellene.
- Micsoda törvény?
- Olyan törvény, hogy
Gyöngyösön mindenki a maga kenyerét egye.
- No, az nem sokba
kerül - mosolyodott el a király, s mindjárt megíratta a törvényt az
íródeákjával, arany papírra, ezüst betûkkel, de már a pecsétet a maga kezével
nyomta rá, aztán pedig átnyújtotta a barátnak.
- Használd egészséggel
addig is, míg meglátogatlak.
No, arra nem soká
kellett várni, mert egy hét múlva Gyöngyösön volt Mátyás egész háza népével, s
az volt az elsõ szava, hogy kisült-e már a gyöngyösi cipó?
- Most nem
szolgálhatunk vele - nevette el magát a bíró. - Azt mondja a törvény, hogy mindenki
a maga kenyerét egye.
Nem szólt a király
semmit, de úgy elváltozott a színében, mikor a lovára pattant, hogy a bíró
egyszerre kétrét görnyedt ijedtében. Marasztalta volna is most már a királyt
tyúkkal-kaláccsal, de az csak nyargaltában szólt vissza, akkor is csak annyit:
- Ne félj, bíró,
visszajövök még!
Vissza is jött, de a
fekete sereg élén, körülfogatta a várost katonáival, és kiadta a parancsot,
hogy kõ kövön ne maradjon benne, mert csúfot mert ûzni a király személyébõl.
Volt is nagy ijedelmük
a gyöngyösieknek. Egymás sarkát taposta a király elõtt a sok kegyelemkérõ
követség.
- Se irgalom, se kegyelem! - intette el õket maga elõl a király. Szegény
gyöngyösiek megint az öreg Bálinthoz fordultak segedelemért.
- A te szavadra hajlik a király - könyörögtek neki. - Ha te megkérleled,
megkegyelmez a városnak.
Bálint mester nem is sokat kérette magát. Fölvette az ünneplõ ruháját,
és kiballagott a táborba. De alig lépett ki a város kapuján, mikor már hallotta
a király szigorú szavát.
- Ne fáraszd magadat, Bálint
barátom! Királyi szavamra fogadom, hogy nem teljesítem a kérésedet!
- Már én arról se tehetek,
uram király - borult eléje az öreg. - Én még csak arra kérlek, úgy pusztítsd el
ezt a várost, hogy kõ kövön ne maradjon benne!
Mátyás nagyot nézett, aztán olyant
kacagott, hogy egyszerre megvidámodtak bele a gyöngyösiek.
- No, Bálint mester, te
szépen kifogtál rajtam! - emelte fel az öreget. - Ne félj, nem teszek most már
semmi kárt a városotokban, csak a selyem cipót ne sajnáljátok többé tõlem!
Csaptak is a kibékülés örömére olyan lakomát, hogy
belefáradt az evésbe a fekete sereg. S másnap olyan szekér aranyat küldött
Mátyás a gyöngyösieknek, hogy még a kuckóba is jutott belõle. Akkor kerekedett
szárnyra az a közmondás, hogy jó világ van Gyöngyösön, mert ott még a kutya is
gyöngyösen jár.