Sok nagy úrnak a nevét
elnyelte az idõ, aki a Mátyás király udvarában pusztította a kenyeret, de a
János remetéét nem nyelte el. Pedig az bizony nem sokat koptatta a budai Vár
aranyos küszöbét. Kint remetéskedett a budai hegyek közt, azok közül a
legmagasabbat máig is õróla nevezik János-hegynek.
Afféle mezítlábas remete volt
az a János, mégis fél ország tele volt a hírével. Azt tartották róla, hogy
ésszel van tele a feje búbjától a lába ujjáig. Még maga Hollós Mátyás is
szívesen beszédbe ereszkedett vele, ha a barlangja körül vadászgatott, pedig õ
nemigen szokott észért a szomszédba menni.
Egyszer a szemére is
térítették az udvari urak a János remetéhez való jóindulatát.
- Miért van az, urunk, hogy
mindnyájunknál többre tartod azt a fatalpú remetét? - kérdezték tõle zúgolódva.
- Azért, mert több esze van,
mint mindnyájatoknak együttvéve - nevette el magát a király. Fölzúdultak erre
az urak, mint a kifüstölt darazsak. Maga Mátyás is megbánta a nagy
õszinteséget. Tréfával akarta elütni hívei bosszúságát.
- Tegyünk egy próbát, urak!
Idehozatom János remetét, hadd látom, ki tudtok-e fogni rajta!
El is ment az aranyos hintó
János remetéért, vissza is jött az aranyos hintó, de János csak mögötte ballagott.
Azt mondta, nincs õ megsántulva, hogy kocsin járjon.
- Lenyelem a fejem, ha csúffá
nem tesszük ezt az együgyû embert - súgta oda az udvari kapitány az udvari
könyvtárosnak, ahogy a budai remetét meglátta.
Jánosnak csakugyan olyan
ábrázata volt, mint aki háromig se tud olvasni. Kopott ruhája kirojtozódott,
kötéllel volt átkötve a derekán, borzas hajában egy-két szénaszál is bujkált, a
szemét pedig ijedten sütötte le, mikor a sok nagyurat meglátta.
- Ne félj, szolgám -
bátorította a király nyájasan -, azt akarják kipróbálni az urak, mekkora a
tudományod.
De bizony János erre a
biztatásra sem mert föltekinteni, s a nagy tudományú udvari püspök szinte
restellt vele szóba állni. Csak úgy félvállról vetette oda neki a kérdést:
- Hát azt tudod, ugye,
atyámfia, hogy az Úristen mindent megtehet?
- Nem lehet biz az, püspök
atyám - vágott közbe alázatosan János.
Lett erre nagy zúgás, maga
Mátyás is összeráncolta a homlokát, a püspök pedig haragosan kérdezte:
- Hát mit nem tehet meg az
Úristen?
- Hegyet völgy nélkül õ sem
teremthet - felelte szelíden János. De úgy hátrahúzódott erre a püspök úr, mint
aki nagyon szeretné, hogy senki se lássa meg. Annál biztosabb volt a dolgában
az udvari könyvtáros. Az olyan kérdést adott, amire maga se tudott volna
felelni:
- Azt mondd meg, te remete,
hol van a világ közepe?
- Éppen itt, ahol állok -
felelt meg János -, ha nem hiszed, uram, mérd utána!
A tudós könyvtáros úgy
ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a világ közepét. Annál
hányavetibben állt elõ az udvari kapitány.
- No, remete, én könnyût
kérdezek tõled. Olyant, amit mindenki tud. Azt mondd meg, mi a különbség köztem
meg a lovam közt?
- Semmi se, uram - felelte a remete gondolkozás nélkül.
Lett erre olyan nevetés, hogy a püspök úr is megbékült, meg a tudós
könyvtáros is, csak a várkapitány kapkodott kardjához.
- Sose bántsd azt a gyíklesõt, hívem - ütött a vállára Mátyás -, inkább
a kést, villát forgassuk helyette.
Azzal az egész udvar bevonult a nagy márványos ebédlõbe, hol csupa
arannyal volt fölterítve a nagy diófa asztal. Jutott ott hely mindenkinek,
Jánosnak éppen a király mellett.
- Fogj hozzá, szolgám - merítette Mátyás a suhantott levesbe az
aranykanalát -, minden becsületes ember megeszi a levesét.
Ette volna ám szegény János, ha kanala lett volna, csakhogy azt
elfelejtettek neki adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el, ahogy a sok
nevetésre görbült szájról látta. Arra aztán õ is elnevette magát, kétfelé tört
egy kalácscipót, kiszedte a fejér belét, a hajával meg úgy bekanalazta a drága
jó levest, hogy öröm volt nézni.
Hamarább készen lett, mint a többi az aranykanállal. Akkor aztán szépen
kétfelé szakította a cipóhajat, és utánaküldte a levesnek:
- Minden becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított oda a
királyra.
De senki se tudott ott többet enni a nagy nevetéstõl, s attól fogva
senki se vetette szemére Mátyásnak, hogy olyan sokra becsülte a nagyeszû János
remetét.