Jó embereivel, hív szolgáival, válogatott nagyurakkal a Mátra széliben
vadászgatott egyszer Mátyás király. Ûzték a szarvast, s dél idején terebélyes
fák árnyában jóízûen megették a cigánypecsenyét.
- No, most már hunyjunk egyet ebben a szép bársonyfûben, urak -
heveredett le ebéd után a király. - Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra, míg mi
szundikálunk.
Tóbiás mester olasz tudós volt, s az eszével szolgálta a királyt.
Szörnyû okos ember volt, nemhiába mindig a könyveket bújta. Értett olyan
nyelveken, amiken semmi élõ ember nem beszél. Megmondta, hogy ezer esztendõvel
ezelõtt ezen meg ezen a napon nap sütött-e, vagy esõ esett. Tudta, hogy mért
dong a szúnyog, és mért nem kukorékol a szamár. Tudott az mindent az égvilágon,
mert minden benne volt a nagy könyveiben, amik közül mindig magával hurcolt
egyet-kettõt.
Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonyabokrok alatt, hogy egy
szót se hallott a király beszédébõl.
- Neked szóltam, mester - kiáltott rá Mátyás -, van-e kedved
bojtárkodni?!
Tóbiás mester akkora igent bólintott, hogy az orrára csúszott a hegyes
bársonysüveg.
- Van, királyom, van. A lovak elolvasgatnak ebben a szép könyvben, én
meg ellegelgetek ebben a szép zöld mezõben.
Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás mester
pedig meg nem tudta érteni, hogy mit nevetnek most õrajta. Nagy mérgesen bújt
vissza a könyvébe, s ki se gubódzott belõle, míg napáldozat táján a király föl
nem ébredt, és össze nem kürtölte az urakat.
- Gyerünk, urak, gyerünk, megfõtt már azóta otthon a malackörmös
bableves.
Az urak talpra ugráltak, Tóbiás mester is becsapta a nagy könyvet, és
megdörzsölte a szemét:
- Mehetünk, királyom,
mehetünk.
No, pedig nem mehettek.
Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szõrin-szálán elveszett a király fakó lova.
- No, híres bölcs, most add
elõ a tudományod! - ráncolta össze a szemöldökét Mátyás. ‑ Elveszett a
fakó, te felelsz érte.
- Engedelmet kérek - tette az
orrára a mutatóujját Tóbiás mester -, nem veszett az el. Azt mondja az írás,
hogy a világon semmi se vész el. Megvan az a fakó valahol.
- Süsd meg a tudományodat! -
legyintett a király. - A lovat add elõ akárhonnan, vagy utána mehetsz magad is.
Nosza, a válla közé kapta a
nyakát erre a nagy tudós, s alázatosan elsompolygott a lovat keresni. A
harmadik lépésnél visszafordult. Könnyebb egy tût megtalálni a szalmakazalban,
mint egy lovat a Mátrában.
- Pardon-grácia fejemnek -
somfordált oda a király elé -, bizonyosan a farkasok ették meg a fakót.
- Farkasok nyár derekán? -
csóválta a fejét bosszúsan a király. - Különben eredj utánuk, tudsz te a
farkasok nyelvén is.
A kíséret elnevette magát, a
mester pedig nagy morogva bebújt a sûrûbe. Megzörgetett minden bokrot,
megvallatott minden levelet, s utoljára is összekarmolászva, megtépett gúnyában
borult a király elé.
- Egy életem, egy halálom,
fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom.
- Sebaj, no, mester - esett
meg a király szíve az öreg Tóbiáson. - Én majd fölülök a nádor lovára, a nádor
az országbíróéra, az országbíró a tárnokmesterére, a tárnokmester a
kunkapitányéra, a kunkapitány a sereghajtó hadnagyéra, a sereghajtó hadnagy a
tiedre, te pedig hazakutyagolsz gyalogszerrel vagy nádparipán, ahogy jobban
esik.
Már éppen indulóban voltak,
mikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg pásztorember. Szûre a vállán,
bocskor a lábán, görbe bot a kezében, illedelmes köszöntés a száján.
- No, mire végzik? - azt
mondja. - Hazafelé igyekeznek?
- Igyekeznénk ám, ha kár nem
ért volna - feleli rá a király.
- Kis kár nem nagy kár - azt
mondja a pásztor.
- De nagy kár ám az, hogy a
fakó lovam elveszett - magyarázta Mátyás. - Nem találkoztál vele
jártodban-keltedben, jó ember?
- Színét se láttam - nézett
körül a pásztor -, hát aztán legalább keresték-e valahol?
- Mindenütt, ahol nincs -
kottyant bele mérgesen Tóbiás.
- Hát ott kell megnézni, ahol
van - mondta komolyan a pásztor. - Meg kell nézni a szarkafészekben.
Szép kerek szarkafészek ringatózott
a legmagasabb nyárfa hegyében, arra mutatott föl a pásztor, Tóbiás mester pedig
elvihogta magát:
- Hihi! Lovat a
szarkafészekben! No, még ilyet se hallottam életemben.
- Meg kell pedig azt
próbálni, mester! - ütött a vállára a király, aki egyszerre keresztüllátott a
szitán. - Mássz föl csak erre a fára, nézd meg azt a szarkafészket!
Tóbiás mester csavargatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak furcsállotta,
hogy õ udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan keményen biztatta a
szemeivel, hogy jobbnak látta lerúgni a kordován csizmát s nekirugaszkodni a
fának.
Hosszú lábával egykettõre fönt termett, s le is kiáltott csúfolódva:
- Szarka sincs ebben, nemhogy ló volna!
- Nono - szólt vissza a király -, nézz csak körül abból a fahegybõl,
hátha látsz valami szépet.
Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy erdõ sárgarigó:
- Ne legyen Tóbiás a nevem, ha nem látom a fakót! Ott legel, ni, az
érparton, a másik erdõszélen!
Nem telt bele egy jó harapásnyi idõ, már a fakón ült a király, de addig
el nem indult, míg kezet nem szorított a pásztorral.
- No, jó ember, többet
tudsz egy regiment tudósnál. Tavaszra hozzád adom iskolába Tóbiás mestert. Meg
is fizetem érte a tandíjat elõre.
Azzal elõvette az
erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy rézpolturánál.
- Sebaj, no - nevetett
a király -, itt hagyom zálogba a bicskámat!
Ezüst volt annak a
vasa, arany a pántja, karbunkuluskõvel kirakott a nyele. Azóta se evett magyar
pásztor olyan bicskával paprikás szalonnát.