Nagyon siralmas dolgokat jegyezett föl a történelem arról az Ulászló
királyról, aki a dicsõséges Mátyás után gazdája lett a magyar koronának. A
korona ugyan ragyogó volt, mert Mátyás hagyta raja örökbe, hanem már a csizmája
sokszor lyukas volt szegény Ulászlónak. S bizony volt úgy, hogy nem
vettethetett rá foltot az udvari csizmadiával, mert nem találkozott garas a
ládafiában. Ilyenkor aztán búsan szólt oda szegény lyukas csizmájú király a
kamarásához:
- Szaladjatok már, fiaim, kérjetek kölcsön egy-két aranyat az erdélyi
vajda õkegyelmétõl, majd megtérítjük neki kamatostul, ha több lesz az ország
kincstárában.
Nem csoda, hogy így elszegényedett a jámbor király, hiszen sehogy se
tudott bánni az emberekkel. A nagyurak hamar elbántak a gyámoltalannal, egymás
után szedegették el tõle a dús királyi birtokokat. Ki szép szóval, ki
fenyegetéssel, kinek hogy esett könnyebbségére. Õ meg, az istenadta, még örült
neki, hogy szívességet tehetett ezeknek a hatalmas uraknak, ha maga aztán
megkoplalta is a bõkezûségét egész udvari népével.
Egyszer Velence városa valami hatalmas oroszlánt küldött ajándékba a
királynak. Gyönyörû állat volt, tûz a nézése, fejedelmi a tartása, erõ minden
mozdulata.
- Jobb lett volna, ha egy ökröt kaptunk volna ajándékba - sóhajtozott a
cselédség, míg a király a kalitka vasrostélyán keresztül kedvtelve nézegette a
hatalmas vadat.
- Tisztelete jeléül küldi ezt fölségednek az én városom - jelentette a
velencei követ - csak viseltesse neki gondját, mert száz esztendõben egyszer ha
akad ilyen oroszlán. Kicsivel beéri, egy napra elég neki egy borjú.
A király, ahogy ezt hallotta, ijedten kapott a koronájához az udvari
népség savanyú mosolygása közben, de a dúsgazdag temesi gróf, aki szintén ott
lézengett, megszólalt nagy dölyfösen:
- Ne ijedjen meg fölséged, én mindennap juttatok egy kövér borjút az
oroszlán részére.
A király vidáman
csapott a tenyerébe.
- Mindig mondtam én,
hogy te vagy a leghívebb emberem. Mivel szolgáljam meg a jóságodat? Van-e még
valami elajándékoznivaló, nótárius uram?
Az öreg nótárius
szomorúan csóválta meg a fejét.
- Nincs már felségednek
a koronájánál egyebe.
A király elkomorodott,
mert tudta, hogy a temesi gróf éppen a koronára szeretné legjobban rátenni a
kezét. (Rá is tette késõbb, amikor János király lett belõle.)
- Ahol nincs, ott ne
keress - mormogta Ulászló, s odafordult az udvari cselédséghez. - Hát az
oroszlánetetõi méltóságot ki akarja elnyerni?
Nemigen törte magát
senki az új méltóságért. Tudták, hogy csak a baj lesz vele sok, de a fizetség
semmi. Utoljára a király odaintett egy csatlóst:
- Fiam, Lécz Péter,
téged teszlek meg oroszlánetetõnek. Már csak azért is, mert te olyan sovány
vagy, hogy te beléd nem kívánkozik harapni ez a fenevad, akármilyen közel jársz
hozzá.
Lécz Péter csakugyan
elmehetett volna paszulykarónak a hosszúságával, a csontja meg csak úgy
zörgött, ha mozdult. Nevették is pajtásai, mikor ismerkedni kezdett az
oroszlánnal.
- Hej, te csúnya féreg,
nem tudom, nem én eszlek-e meg elõbb téged, mint te engem!
Hanem a temesi gróf
csakugyan szavának állt, s hûségesen beszolgáltatta minden napra a kövér
borjút, aminek meg is felelt az oroszlán emberséggel. Déltájban, mikor
türelmetlen morgása fölhallatszott a várkertbõl a palotába, ugyancsak biztatták
Lécz Pétert a cimborái:
- Siess Péter, ehetnék
a macskád!
Péter hordta is le
hûségesen az ebédet, hanem hogy esett, hogy se: egyszer csak az oroszlán
elkezdett soványodni, az etetõje pedig gömbölyödni. Ulászlónak is szemet szúrt
a dolog, s fülön csípte Lécz Pétert.
- Hékám, úgy látom,
egész leromlik már az oroszlán a kezed alatt!
- Nem tesz neki jót a
kerti levegõ, uram király.
- Bezzeg te ugyancsak
gyarapszol az oroszlán mellett. Igazi oszlop lesz már a lécbõl.
- Nekem meg nagyon jót
tesz a kerti levegõ, uram király.
Ulászló azonban gondolt
egy okosat. Odaszólt egy másik inasának:
- Gyere csak, fiam,
Keszeg Illés. Nem hiszek én ennek a hamis Lécz Péternek: terád bízom, hogy
tartsd szemmel a munkáját. Mától fogva te vagy az oroszlánetetõ felvigyázója.
Keszeg Illés
megköszönte a kitüntetést, s ahogy a király odébbment, a vállára ütött az
oroszlánetetõnek.
- Komám, Péter,
szeretnék én is meghízni azon a te kerti levegõdön.
- Jut is, marad is -
felelte Péter készséggel -, én csak az elsõ két combra tartok számot a
borjúból.
Amire Keszeg Illés csak
annyit mondott, hogy õ meg beéri a másik két borjúcombbal. Az oroszlán pedig
köszönje meg, hogy megkapja a maradékot.
De biz azt nem nagyon
köszönte meg az árva. Egy-két hét alatt úgy lefogyott az állatok királya, hogy
szánalom volt látni. Majd kiszúrták a bõrét a csontjai. Bezzeg annál szûkebb
lett Keszeg Illésnek a régi mente.
- Hej, Illés, Illés -
azt mondja neki Ulászló -, nem szeretem én ezt a te munkátokat! Ehol, harcsa
lett már a keszegbõl, az oroszlánból meg agárkutya. Hanem majd segítek én a
bajon. Öcsém, Czinege Pál, kiveszlek az inasi sorból. Te ezentúl az
oroszlánetetõ fölvigyázójának az ellenõrzõje leszel. Legyen gondod erre a
szegény állatra.
Czinege Pál ugyancsak
szót fogadott. Amit az oroszlánetetõ meg az oroszlánetetõ felvigyázója
meghagytak a borjúból, annak Czinege Pál fogta pártját, mint az oroszlánetetõ
fölvigyázójának az ellenõrzõje. Az oroszlánnak nem maradt belõle befaló harapás
se. Nem is sokáig bírta a böjtöt, negyednapra éhen veszett szegény.
A velencei követ éppen
akkor érkezett meg megint a királyhoz, mikor Czinege Pál beszámolt az oroszlán
bõrével. Ijedten csapta össze a kezét:
- Hát nem tudta fölséged jobban gondját
viseltetni ennek a remek állatnak?!
- Inkább nagyon is gondját viseltettem -
sóhajtozott a jámbor király -, hárman is etették egy borjúval. Ki nem tudom
találni, mért unhatta meg az életét ez az istenadta oroszlán.
A velencei követ nem szólt semmit, hanem még
azon este elhurcolkodott Magyarországról.