MUJKÓ

Valamikor nagy divat volt Magyarországon, hogy minden nagy úr tartott az udvarában valami jó eszû embert, akinek az volt a kötelessége, hogy szép tréfaszóban az olyan igazságot is szemébe mondja a gazdájának, amit más nem mert volna kimondani.

Akinek ez a mesterség volt a kenyere, azt úgy hívták, hogy udvari bolond. Furcsa hivatal volt az övé, az bizonyos. Ételben, italban dúslakodhatott, szép tarkabarka ruhában járhatott, a fején még éjszaka is hordhatta a csörgõsapkát - az szent igaz. Hanem az is igaz, hogy ha zokon esett a gazdájának az igazmondás, nem ért a bolondnak az élete egy fületlen gombot. Elvették tõle a csörgõsapkát, de olyankor, mikor a feje is benne volt.

János király udvarában Mujkónak hívták ennek a fura méltóságnak a viselõjét. Furfangos volt, mint a róka, de hûséges, mint az eb, az esze villám, a nyelve borotva.

Egyszer, ahogy a sebesi vár kertjében ijesztgeti a fülemüléket a csörgõsapkájával, látja, hogy János király kinéz az ablakon, de szomorú a képe, mint a jégverte búza.

- Gyere le, komám - rikkantott oda neki Mujkó -, látom, nagyon szorít odafönt a bakancs!

- Szorít ám, bolond - igengetett a király -, sok a gondom, kevés a gondolatom.

- Majd fölmegyek én, viszek egy tarisznyával.

- Sose koptasd a lábad, Mujkó - legyintett kezével a király -, nincs idebent semmi helye a bolondnak.

- Ej, ej, komám - nevetett Mujkó -, hát akkor te mit keresel odabent?

Azzal se szó, se beszéd tovább, becigánykerekezett a királyhoz, s csak akkor esett le az álla, mikor meglátta, micsoda társaságba cseppent bele. Mind ott voltak az ország nagyurai, egyik fényesebb, mint a másik, s egyik jobban csikorgatta a fogát, mint a másik.

- Hát ezeket mi leli? - súgta Mujkó a királynak, ahogy letelepedett a lábánál a bársonyvánkosra.

- Nem a te eszedhez való ez, Mujkó - mondta szomorúan a király. - Tavaly a török császár megsegített a német ellen, most aztán követeli érte a bérét. Ide küldte Muhar basát, hogy adjam át neki az országot.

Mujkó akkorát csóvált a fején, hogy minden gombja csörgött a sapkájának.

- Hja, komám, akkor is mondtam, hogy ne cseresznyézz te egy tálból a török császárral, mert meglövöldöz a magjával.

- Hé, bolond, ne avatkozzál te az ország dolgába! - förmedt rá a kõvári kapitány, ahogy meghallotta a suttogást.

- Dehogy, komám, dehogy - vigyorgott Mujkó -, vagytok ti ahhoz elegen énnálam nélkül is.

Azzal aztán behúzódott az ablakfülkébe, a nagy rojtos kárpitok mögé, onnan hallgatta az okos szót, ha hallott volna olyant. De bizony egyebet se tudtak az urak, csak szitkozódni, asztalt öklözni, kardot csörgetni, s amikor elmentek, úgy csapni be maguk után az ajtót, hogy hullott bele az aranyos vakolat.

Szegény János király meg annyira búnak adta magát, hogy észre se vette, mikor egyedül maradt. A tenyerébe hajtotta a fejét, úgy kérdezte az országtanácsot:

- Mondjátok hát, bölcs híveim, mi tanácsot adtok? Fejet hajtsunk-e a pogánynak, vagy összemérjük vele a kardunkat?

Csak akkor vette észre a király, hogy bizony egyedül hagyták bölcs hívei. Fölkelt, nagyot sóhajtott, letette koronáját, királyi palástját, s elballagott az ágyasházába aludni. Hiába, csak nincs szebb ország annál az álomországnál, ott nem bántják az embert török császárok, Muhar basák.

Mujkó meg, ahogy a király elment, mindjárt kimászott a kárpitok mögül, s bizony az volt neki az elsõ dolga, hogy a fejébe nyomja a koronát, a vállára kerekítse a palástot, s úgy illegjen-billegjen a tükör elõtt.

- Csak takaros legény ez a Mujkó - forgott elõre-hátra -, ha bolond nem volna, királynak is megjárná. Ejnye, Mujkó, elbírna-e téged az a trónus?

Belevetette magát a nyikorgó bársonyszékbe, de kiugrani már nem bírt belõle. Nyílt az ajtó, begurult rajta egy nagy hordó, s meg se állt a királyi trónusig. Hanem ott még meg is szólalt, mégpedig olyan repedtfazékformán:

- Én vagyok a Muhar basa.

- Látlak, Muhar basa. Nagyon szép ember vagy.

Muhar basa kimeresztette a kávésfindzsával vetekedõ szemeit: ejnye, de goromba ember ez a János király! Mujkó pedig még jobban a fejébe nyomta a koronát, s szép szelíden kérdezte a törököt:

- Hát eljöttél az országért, fiam, basa? Jól tetted, gyönyörû ábrázatú basa. Nem látott ilyen földet álmában se a te gazdád. Gyere, fiam, basa, gyönyörködjél benne egy kicsinyég.

Odaálltak az ablakhoz, s körülnéztek a tájon. A lebukó nap tüzet rakott a felhõkben, hegyen-völgyön eláradt az alkonyat pirossága. A szúnyogos tó olyan volt, mint a vér, ahogy a bíbicek nagy sivalkodással röpködtek fölötte.

- Ugyan miféle madarak ezek a jajgató jószágok? - kérdezte a török.

- Ezek, fiam, basa, szarkák - felelte Mujkó király.

- Hát amazok a hosszú farkúak, amik a nyárfákon olyan éktelen zsivajjal vannak? - mutatott rá Muhar basa egy sereg szarkára.

- Azok meg bíbicek, kellemes orcájú basa. De mit törõdöl te a szarkákkal és bíbicekkel? Tudom én, mit tartogatsz a begyedben: azt szeretnéd tudni, ugye, mikor adom neked az országot?

A töröknek nevetett a szeme, de arra meg már éppen a füléig szaladt a szája, mikor Mujkó király azt mondta neki:

- Holnap nektek adom az országot. Én még az éjszaka kihurcolkodom belõle, legkésõbb hajnalra. Csak addig tûrj meg benne, amíg a szarka a vízre repül.

- Legyen a te akaratod szerint - hajtogatta a török a kis hordót a nagy hordón.

- De nem addig van az, fiam, basa, tegyük írásba az egyezséget, hogy meg ne csalj.

- Nem bánom - mondta a török -, de az is benne legyen, hogy mire a bíbic a fára száll, akkorra enyém az ország.

- Írd alá, fiam, basa - kínálta Mujkó az egyezséglevelet a basának. Hanem ez nemigen értett ehhez a mesterséghez, de azért tudott segíteni magán: belemártotta a három ujját a tintatartóba, s rányomta a papirosra.

- Ne félj, király, amire Muhar basa ráüti a pecsétjét, azt megtartja, ha a nyaka beleszakad is.

Erre aztán elvált egymástól a két jó barát. Mujkó szaladt János királyhoz az írással, Muhar basa pedig sietett a szobájába, onnan leste egész éjszaka, hurcolkodik-e már a magyar király. De hogy hiába leste, korán reggel már gurult a trónterembe, ahol János király egész udvarostul elhelyezkedett már.

- János királyt keresem - tekingetett a török.

- Én volnék, fiam, basa - felelte János király -, tán kidörgölnéd az álmot a szemedbõl, ha nem akarsz rám ösmerni.

- Megváltoztál egy kicsit este óta. Mindegy, no; ha te vagy a király, mért nem hurcolkodtál már odébb?

János király elõhúzta az írást köntöse alól.

- Ohó, atyámfia, nem repült ám még a szarka a vízre, se a bíbic a fára!

Muhar basa odalépett az ablakhoz, kinézett rajta, s csak annyit mondott nagy diadalmasan:

- No! Ott vannak a bíbicek, ott vannak a szarkák! - Azzal fölmutatott a fákra, s lemutatott a vízre.

- Meg vagy te boszorkányozva, Muhar basa - nevetett János király -, ezek a bíbicek, amazok a szarkák. Bíbic sose száll a fára, a szarka sose száll a vízre.

- Úgy igaz az - bizonygatta az egész udvar, Muhar basa pedig kékült-zöldült dühében, ahogy a király ott lobogtatta az orra elõtt a pecsétes levelet. Mit volt mit tenni neki, hazadöcögtette a kis hordót a nagy hordón, s nem tette be többé a lábát abba az országba, ahol estétõl reggelig nemcsak a király változik meg, hanem a madarak is.

János király pedig maga elé hívatta Mujkót, s megszorította a kezét.

- Mától fogva nem udvari bolond vagy, hanem udvari tanácsadó.

Mujkó azonban akkora cigánykereket vetett hátrafelé, hogy majd kiütötte a szemét a kõvári kapitánynak:

- Uram király, ki menti meg máskor az országot, ha már én is beállok okos embernek?