Mézes Gergely nevezetes ember
volt a maga idejében Karcagon. Arról volt pedig nevezetes, hogy a sasok
elvitték a sapkáját.
Sose vétett pedig a jámbor
semmit se a sasoknak. Inkább jót kívánt nekik még rosszkedvében is. Mert
valahányszor a szolnoki törökök bekopogtak Karcagra szép jó reggelt kívánni,
mindig azt kiabálta utánuk Mézes Gergely:
- Hogy a sasok mondanák
a szemeteknek: csecse bogyó!
Mivel azonban a sasok
nem sok kárt tettek a törökben, Mézes Gergely másképp fogott ki rajtuk. Amije
volt, pénzzé tette. Ötven aranyat kapott érte, s azt mindjárt belerejtette a
süvege bélésébe.
- Nem szántok-vetek
többet a töröknek, szomszéd - mondta nagy boldogan. - Inkább elmegyek a Mátrába
szénégetõnek.
Meg is indult szegény
feje, de még ki se ért a karcagi határból, mikor egy falka sas suhogott el a
feje fölött.
„Nyilván törököt érzenek” - gondolta
Mézes Gergely, s lehajolt egy mákfejért, amit valaki elejthetett az úton.
Abban a percben
lecsapott rá valami bolond sas, s elvitte a süvegét. El ám, ami benne volt is:
az aranyát is meg az eszét is szegény Gergelynek.
- Ejnye, ejnye -
csóválta a fejét -, most már meg kell várnom, még visszahozzák ezek a bolond
sasok a pénzemet.
Azzal visszaballagott
Karcagra, s ki se ment belõle többé. Mikor az emberek azt kérdezték tõle, hogy
mitévõ lesz most már, azt mondta rá nagy komolyan:
- Újra gazdálkodásba
kapok. Mákos gazda lesz belõlem ezután.
Árokparton, útszélen,
gyepük mentén szórta el a talált mákot, s leste a termést szívszakadva. A
száraz mákfejeket aztán tavaszig a tarisznyájában hordozta, s titkolódzva
csörgette meg, ahol éjszakai szállást kapott.
- Ebbõl nem eszik a török. Mind-mind elültetem. Mákos Mézes Gergely
lesz ezután a nevem.
Nem az lett, hanem
Savanyú Mézes Gergely, így hívták ezentúl az istenadtát a karcagiak. Szánták
is, nevették is, különösen nyaranta, mikor a mákot aratta az árokparton.
Lótott-futott szegény, s be nem tért volna sehová, akárhogy hívták egy kis
meleg leveskére.
- Nem lehet, emberek -
hadarta sebesen. - Sietni kell a mákkal, míg el nem jön érte a török.
Azt pedig igen kár volt
emlegetni, mert csakugyan eljött. A város gulyásai rohantak a veszedelem
hírével:
- Jön a szolnoki török,
már a pora is látszik!
A karcagiak szokás
szerint a templomba húzódtak. Aranyát, ezüstjét, drága holmiját odahurcolta
mindenki, s ájtatos énekszóval várták, hogy teljesedjék az Úr akarata. Az
énekszó csak akkor fagyott az ajkukra, mikor haragosan megütögették a bezárt
templomajtót:
- Ohó, adjatok helyet
az én vagyonomnak is! Én is karcagi polgár vagyok.
Savanyú Mézes Gergely
volt biz az. Hátán a drágasága: két tarisznya mák.
- Nézzétek, micsoda bõ
termés volt az idén! - dicsekedett jobbra-balra, s odatette a két tarisznyát az
aranyos oltárra. Senki se törõdött vele, mert most már csakugyan a török
döngette az ajtót.
- Szép jó napot,
karcagiak, kinyitjátok-e az ajtót, vagy lakatost hívassunk?
A karcagiak mindjárt
megismerték a szaváról Kilicsárt, a szolnoki béget.
- Ezzel megalkudhatunk,
ha kedviben érjük - mondta a fõbíró.
A török éppen jó
kedvében volt, mert a debreceniekkel is jó vásárt csinált. Három teve hozta
onnan az aranyat, ezüstöt. A karcagiakkal is hamar megvolt az egyezség. Ötszáz
arany, száz tinó, száz paripa: ez az egész.
- Valami szép ráadást
meg majd odabent keresünk a templomban - harsogta be Kilicsár. - De siessünk,
hogy a kivilágítással veszõdnünk ne kelljen.
A török urak
felgyújtott házakkal szoktak világítani, a karcagiak tehát siettek az ajtónyitással.
A martalócok betódultak a templomba, s Kilicsárnak legelõször is a két
tarisznyán akadt meg a szeme, ahogy ott feketéllettek az aranyos oltáron.
- Nini - tolta oda a
nagy fejét -, hát ezekben mit tartogattok?
Savanyú Mézes Gergely
lekapott az oltárról egy égõ gyertyát, és odatartotta a mákos tarisznyához,
hogy csak úgy csillogtak a mákszemek.
- Puskapor biz ez,
hékám, s ha el nem kotródtok innen, úgy csapom bele az égõ gyertyát, hogy a
hetedik határban se szedjük össze a kezünket-lábunkat.
A szeme tán még jobban
tüzelt Mézes Gergelynek, mint a gyertyája, s a bégnek reszketés állt minden
ízébe.
- Ne bolondozz, ember!
- rikoltotta ijedten, s vak rémületében úgy lódult ki a templomból, hogy meg se
állt, míg a paripájára nem kapott. A katonái utána porzottak, s tán Szolnokig
se mertek a hátuk mögé nézni.
Siettükben a három
tevét is ott felejtették. A karcagiak abból kettõt hazaküldtek Debrecenbe, a
harmadikat pedig terhestõl odaítélték a mákos gazdának. Aki egyszerre Édes
Mézes Gergellyé változott, s a fõbíró mellett kapott helyet a tanácsban.
- De hiszen hivatalt is
kell õkegyelmének adni, ha már az eszét megtalálta - mondták a karcagiak.
A karcagi mák pedig
azóta is arról híres, hogy igen nagy ereje van neki, ha beleköltözködik a
rétesbe. Olyan nagy az ereje, hogy addig föl nem bír kelni az ember az
asztaltól, míg csak mákos rétest lát a tálban. Aki nem hiszi, próbálja meg.