KŐLEVES

Egyszer Mátyás király addig kergette a vadat a budai hegyekben, hogy utoljára õ maga tévedt el köztük. Mentõl jobban igyekezett ki az erdõkbõl, annál jobban közéjük keverõdzött. Pedig már a napocska is lefelé csúszkált az égrõl, s a vacsoracsillag is ott nevetgélt a János-hegy tetejében.

No, az éjszakától meg nem ijedt Mátyás. Aludt õ máskor is harmatos derékaljon, takaródzott õ máskor is a csillagos éggel. Hanem annál jobban bántotta az éhség. Kifog ez a leghatalmasabb királyon is, ha akkora darab sárarany húzza is a tarisznyája sarkát, mint a Mátyás királyét.

Bezzeg neki is örült Mátyás, mikor nagy sokára rátalált az országútra. Nem bánta õ, Pomázra viszi-e vagy Kalázra, csak vacsorához jusson.

Az országút meg egyenesen Kalázra vitt, ott is éppen a bíró házának. Kalázról ma se lehet azt mondani, hogy ott van a világ közepe: akkor meg éppen csak akkorácska falu volt, hogy ha az innensõ végén elmiákolta magát a macska, a másik végén is hideg rázta az egereket. A kalázi bíró háza se volt valami kacsalábon forgó kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis gunyhó, hogy lehajolva is belevágta a király a fejét a szemöldökfába. Csupa szerencse, hogy a koronáját otthon hagyta.

- Adjon isten jó estét! - köszönt be illedelmesen.

- Edd meg, ha jó! - mordult rá mérgesen a kalázi bíró, aki éppen azon szorgalmatoskodott, hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkáján.

- Meg is enném én, atyámfia, akármi jót - fûzte tovább a szót a király -, mert dél óta nyelem az éhkoppot.

Erre már a kalázi bíróné is megszólalt, aki a padkán üldögélve valami rongyos gúnyából szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen.

- Ejnye, ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél! Akkor ettük meg annak a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelõtt fogyott el vacsorára.

„No, Mátyás, te se jártál még ilyen zsugori népnél életedben” - gondolta magában a király, de szólni semmit se szólt, csak körül-körül hordozta szemét a szobában.

- Mit vizslálkodsz, földi? - kérdezte tõle a bíró ijedten. Attól félt, hogy valami kenyérmorzsa maradhatott az asztal alatt.

- Azt nézem, találnék-e valahol egy darab követ - mondja a király.

- Már mire mennél te azzal a kõvel, atyámfia?

- Fõznék belõle kõlevest. Azzal is beéri a magamforma szegény vándorlólegény.

De már erre a bíró úr is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait.

- De már azt magunk is megtanuljuk, hogy kell kõbõl levest fõzni.

- Hamar hozzatok hát levesnek valót - azt mondja a király, s elõkereste a tarisznyájából a szegedi halbicskáját.

Hozott is az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele a jámbor. Hanem a gazda megrántotta a kötõje sarkát:

- Hohó, hékám! Nem lehet úgy prédálni az eleséget ebben a drága világban. Kisebb kõvel is beéri ez a jó ember.

Azzal keresett az udvaron egy szép kerek kavicsot, amivel a verebeket szokta hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s azt nyájasan letette Mátyás elé.

- No, szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tõled a betevõ falatot.

- No, ezt az isten is levesnek teremtette - örvendezett a király -, csak most már melegítsetek egy kis vizet, amiben megfõzzem.

Pergett a bíróné, mint az orsó, mert majd megette a kíváncsiság, s egy-kettõre olyan tûz lobogott a bogrács alatt, hogy ökröt lehetett volna nála sütni.

Mátyás pedig megkaparászta a bicskával a követ, és belehajította a bográcsba.

- Egyéb se hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egy-két tojás meg egy tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kõlevesnek.

Ki se mondja Mátyás a szíve kívánságát, már akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás, húsos szalonna meg három friss tojás. Gyúrt is belõlük Mátyás olyan szalonnás gombócot, hogy olyant nem látott a kalázi bíró.

- Forr már a kõleves - jelentette ki a bíróné, mire Mátyás beledobálta a vízbe a gombócokat.

- Lehet már teríteni, asszonynéném!

A kalázi bíróné elõszedte a ládafiából a legfehérebb abroszát, leakasztotta a szögrõl a legrózsásabb tányérját - abból kanalazta le Mátyás király fakanállal a kõlevest.

- No, gazduram, gyere velem - kínálta nagy emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabódott feleségestül együtt.

- Jó lesz annak a köve is!

- Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz fövésû - biztatta õket a király.

Mikor aztán az éhit elverte, odahajolt a bogrács fölé, kivette belõle a kavicsot, s becsúsztatta helyette azt az öklömnyi sáraranyat, amelyik a tarisznyája sarkát húzta.

- Úgy nézem, megpuhult már. Meg is dagadt a nagy fövésben, bele se fért már a kanalamba.

Mikor aztán a kalázi bíróék odaszaladtak nagy tamáskodva a bográcshoz, Mátyás király kiosont az ajtón, s nyomtalanul eltûnt, mint a füst. S a kalázi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy utánaszaladjanak.

- Nini, apja, csupa színarannyá változott a kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása! ‑ lelkendezett az asszony.

A kalázi bíró akkorára tátotta a száját, hogy majd elnyelte a bográcsot katlanostól, s akkorát jajdult, hogy elhallatszott a hetedik határba.

- Mi lelt, ember? - kérdezte ijedten a bíróné.

- Az lelt, hogyha a káposztáskövet fõzte volna meg az a vándorló legény, most akkora aranyam volna, hogy nem férne a szobában!

Azzal kapta magát a kalázi bíró, mérgében úgy kihajította az aranykavicsot az ablakon, hogy tán meg se állt Pomázig. Szaladtak is utána eszük nélkül, tûvé tették érte az egész határt, de máig se találták meg.

Hanem a szalonnásgombóc-levest máig is kõlevesnek hívják Kalázon.