1-500 | 501-507
Rész
1 I | köszönöm!~Számot vetettem az élettel. Nincs több dolgom
2 I | olvashatatlan lesz, mert az iszonyú!~ ~
3 II | A boldogság igen rövid, az átok igen hosszú volt...
4 II | Rózát elõször szerettem az életben. Elõtte mondtam
5 II | talán ezért szállt rám az átok? Nem, nem; egy hazugság
6 II | mégis!...~Ki ne ismerné az elsõ szerelmet, e váratlan
7 II | volna szemeimet fölemelni. Az elsõ szerelem visszavezeti
8 II | tisztán kerül ki a lélek az isten kezébõl.~Rózától Ternyeihez
9 II | felelt õ.~- Hidd el, hogy az vagyok, bolond, õrült...
10 II | bolond, õrült... de ha ilyen az õrültség, úgy sajnálom,
11 II | egyátaljában nem veszesz részt az én örömemben...~- Jó fiú,
12 II | Tudod-e, hol voltam?~- Nem.~- Az égben!~- Az égben?~- Ott!~-
13 II | voltam?~- Nem.~- Az égben!~- Az égben?~- Ott!~- S a hányadikban?~-
14 II | Annyi szent, hogy láttam az angyalok angyalát...~- Ah,
15 II | alakot, mely mintául szolgált az istennek, mikor az angyalokat
16 II | szolgált az istennek, mikor az angyalokat teremtette...~-
17 II | szerethettél volna, mint az a... de hagyjuk õt; nem
18 II | ember is megszerezhet... az ily szegény is, mint magam
19 II | remélem, nálad sem lesz az utolsó...~- Ne tovább, Boldizsár.
20 II | beszélsz. Nincs változóbb szél az emberi szívnél. De én most
21 II | De én most hiszem, hogy az enyém kivétel, érzelmem
22 II | panaszod... de hát szép-e az a bizonyos szép?~- Ragyogó
23 II | Barna?~- Barnapiros, mint az esthajnal.~- Ah, éppen az
24 II | az esthajnal.~- Ah, éppen az én ízlésem.~- Igen? Hát
25 II | nem gondolkodik nemesen, az semmirõl sem.~- Térjünk
26 II | éves korában mit nem hisz az ember?~ ~
27 III | amilyen szokott lenni az ifjú, midõn elõször szeret.~
28 III | A kisasszony - felelt az.~- És?~- Más nincs; csak
29 III | ez a szél úgy kifúja az ember képét...~- Szél? -
30 III | Erõsebben fogtam meg kezét... az enyém reszketett, de érzém,
31 III | reszketett, de érzém, hogy az övé is.~- Róza kisasszony -
32 III | gyémántjáért, mert gyöngy volt az, mely az érzelem végtelen
33 III | mert gyöngy volt az, mely az érzelem végtelen tengerét
34 III | pihennek. Mert, lásd, én az elsõ pillanat óta, hogy
35 III | éreztem. Akkor nem tudtam, mi az. Most tudom, hogy szerelem
36 III | elõször egymással, de semmi az; mi szeretjük egymást, s
37 III | lehulltál, én magam nem akartam az égen maradni, és elbujdostam,
38 III | szülõk azért vannak, hogy az áldást adják gyermekökre.~-
39 IV | Rózához? - kérdém Ternyeit az elsõ látogatás után, melyet
40 IV | szólítám meg -, mi lelt?~- Eh, az éjjel játszottam és sokat
41 IV | szórakozott voltam; tudj’ az ördög, hol járt az eszem.~
42 IV | tudj’ az ördög, hol járt az eszem.~Én sejteni kezdtem,
43 IV | kezdtem sejteni: hol járt az esze. Többé nem híttam õt
44 IV | tudtomon kívül.~Egyszer azzal az újsággal lepett meg Róza,
45 IV | Meg kell õt találnom, ha az ítéletnapig keresem is,
46 IV | pajtás, a mennykõbe is, mi az ördög lelt?~- Éppen azt
47 IV | is azt tartom, hogy nem az!... - és rázni kezdtem irgalmatlanul.~
48 IV | hát ily csekélységért az a roppant zaj?~- Csekélység!~-
49 IV | véleményemet.~- Én is elmondtam az enyémet.~- Beteg vagy, édes
50 IV | Csak azt, hogy ha az enyém nem lesz Róza, a tiéd
51 V | V.~- Ha az enyém nem lesz Róza, a tied
52 V | félrevert harang kongása az égõ ház gazdájának; zúgások
53 V | mások szívnek neveznek.~Az esketõ elõtti napon, délután,
54 V | egymás arcáról.~Hm, ha tudná az ember a jövendõt: e szavakra,
55 VI | eszembõl.~Közelgett végre az idõ, mely a templomba, az
56 VI | az idõ, mely a templomba, az oltár elé hítt, melyre tennap
57 VI | keresztelõhöz! - mondám.~- Ej, az isten szent szerelmeért,
58 VI | folytatá Ternyei. - Hiszen az apa te vagy... igen, barátom,
59 VI | Ternyei bezárta maga után az ajtót: úgy tetszett, mintha
60 VI | nagyot lélegzém. Siettetém az esküvést. Azt gondolám,
61 VI | szerettem volna a templomba, az oltárhoz. Ah, minek siettem!
62 VI | el fejemrõl.~Éppen, amint az egyházhoz értünk, lépett
63 VI | szomszédom karját, hogy az majd fölsikoltott.~Róza
64 VI | szegény leányé - felelt az asszonyok egyike.~- Leányé -
65 VI | ilyen tekintettel ûzé ki az angyal Ádámot és Évát a
66 VI | összeszaggatva dobta azt lábaimhoz.~Az induló hintók robogása keltett
67 VI | volt a bizonyság elõttem, az eltépett koszorú. Körülnéztem;
68 VI | gondolatomra emlékezem, és az halál volt, öngyilkosság.~-
69 VI | Boldogságban oly hamar jár az idõ; és boldogtalan vagyok
70 VI | Boldogtalanoknak oly lassú az idõ. És én e kínt tovább
71 VI | szenvedjem?... Minek szenvedjen az ember, mikor oly könnyû
72 VI | a legnagyobb gyávaság-e az öngyilkosság?... És ha mindjárt
73 VI | öngyilkosság?... És ha mindjárt az is, mit én bánom! S hátha
74 VI | Nem ugortam bele, mert az be volt fagyva. Jutott is
75 VI | áldott. Óh, ha van élet az élet után, és én a mennybe
76 VI | volna: leszálltam volna az idvek országából e kárhozatos
77 VII | bosszúvágy késõbb támadt bennem az atyai szeretetnél; mégis
78 VII | tennem: téged kitörölni az élõk sorából!~- Mily szívesség!
79 VII | semmi... a hely: sehol... az idõ: soha. Aztán, remélem,
80 VII | hanem elvbõl.~- Ismerjük az ilyen elveket.~- Hidd el,
81 VII | szolgájától.~- Igen - felelt az.~- Jer be velem, jertek
82 VII | akarok, vagy nem merek, hogy az igazat kimondjam...~- Még
83 VII | Tehát hajthatatlan vagy?~- Az.~- Máté, nem könyörülsz?~-
84 VII | Tehát holnap napfölkeltekor az akasztófa mellett. De ha
85 VII | holnap, napfölkeltekor, az akasztófa mellett!~És ezzel
86 VII | mesebeszéd volt... nem én leszek az, aki meghal. Eszem ágában
87 VII | sincs, hogy meghaljak. Bízom az örök igazságban, és ez Ternyei
88 VII | Ternyei halálát kívánja, nem az enyémet, a megbántottét,
89 VII | enyémet, a megbántottét, az oly éktelenül megbántottét.~
90 VII | ébredni. Nemsokára elaludtam. Az éjféli óraverés fölriasztott
91 VII | Jaj, elfeledtem bezárni az ajtót! - kiálta föl Jancsi,
92 VII | Micsoda? - kérdém.~- Hogy az ajtót nyitva feledtük.~-
93 VII | jó jelnek tartom. Lásd, az ajtó nyitva maradt... ez
94 VII | üresek és csendesek voltak az utcák; csak a kakasok kukorikoltak
95 VII | a hollók tányérja... az akasztófa.~Nemsokára, hogy
96 VII | napjöttét hirdeté; vörös lett az ég, mintha gyilkot döftek
97 VII | halványodott... megjött a nap, az orvos, ki vére ömlését megállítá.~
98 VII | mert ekképp szólt:~- Hûvös az idõ.~- De kimelegedhetik
99 VII | idõ.~- De kimelegedhetik az ember, míg a várostól ebben
100 VII | víni - válaszolék.~- És mi az?~- Azt sem tudod? Pisztoly...~-
101 VII | tartottam.~- Válassz! - mondám.~Az egyikhez is nyúlt, a másikhoz
102 VII | végre elfordította fejét, s az egyiket kivette kezembõl.~-
103 VII | ketten meghalunk.~- Csak az egyik pisztoly van megtöltve.~-
104 VII | Pisztolyom vége mellét érte, s az övé az enyémet.~- Jancsi -
105 VII | vége mellét érte, s az övé az enyémet.~- Jancsi - szóltam
106 VII | durrant.~A hó piros lett... az én véremtõl.~ ~
107 VIII | Miért is reszketett úgy az a nyomorú teremtés, miért
108 VIII | szívemet!... Ha már õt pártolta az igazságtalan szerencse,
109 VIII | ismerhetem, mert fátyol van az arcán...~- Fátyol? Tehát
110 VIII | keblemrõl -, milyen halvány az arcod...~- Mint a tiéd,
111 VIII | Be vagy kötve... és én az imént rád nehezedtem...~-
112 VIII | örömest viselném e sebet az örökléten át, ha e teher
113 VIII | teher nehezednék rajta, mely az elébb nehezedett.~- Elhiszem,
114 VIII | párbajom volt.~- Párbaj? Az istenért! Mi okból?~- Te
115 VIII | istenért! Mi okból?~- Te voltál az oka, Róza.~- Én? Óh! És
116 VIII | utolszor vagyunk együtt az életben, utolszor! Ah, érzed-e
117 VIII | hitessem el veled, hogy te vagy az egyetlen, kit valaha szerettem,
118 VIII | nem jutok is a mennybe, az idvesség honába; csak a
119 VIII | milyen messze van tõlem ez az este, negyvennyolc év terjed
120 VIII | sem. De lelkem föl-fölül az emlékezet csónakára, és
121 VIII | emlékezet csónakára, és átevez az esztendõk széles folyamán
122 VIII | távoznia kell tõlem.~- Itt az ideje, hogy menjek - szóla -,
123 VIII | Sírodhoz?~- Ha meghalok... de az ember azt sem tudhatja,
124 VIII | s összekeveredett volna az idvesség és a kárhozat.~
125 IX | mint két csillag, melyek az égen vándorolva egymásnak
126 IX | kisgyermeket ringatott, az én fiamat. Hozzá közeledtem...
127 IX | Hol van Betti? - kérdém az öregtõl.~- Néhány nap óta
128 X | hogy ez a könny nem volt az elsõ e napokban. - Szerencsétlen
129 X | és mégis odaveté magát az ön karjaiba. Hányszor intém
130 X | szégyen, gyalázat! Szeret-e az, aki erre gondol? Szerettük-e
131 X | feléje sem jött, kerülte még az alkalmat is, mely által
132 X | võlegénye egy más hölgynek. Az isten nem engedheté, hogy
133 X | gyermekét, és hallani fogja az ön ajkairól e szót: fiam!
134 X | hála. Óh, milyen nyomorú az én életem!... Õ volt az
135 X | az én életem!... Õ volt az egyetlen, kinek én azt mondtam:
136 X | gátolt, hogy gyermekemet és az önét, kikre többször, sokszor
137 X | elõször, és ezen hajlék az elsõ, melybe beléptem...
138 X | teheti, mert már úgyis csak az egyik vár teljesítést. Ha
139 XI | XI.~Mit cselekedjem azzal az emberrel... Ternyeivel? -
140 XI | különben sem vívnék többé az életben... tapasztaltam
141 XI | élnie nyomorultan!... De az a kérdés: mint tegyem õt
142 XI | legnyomorúbb teremtésévé az istennek?... És hiába feszítem
143 XI | semmi módot. Várni fogok. Az idõ már sokat meghozott
144 XI | tehát, és bízzuk magunkat az idõre.~Ezen nyugodtak meg
145 XI | amennyi egy kis idõre biztosít az éhhalál ellen - feleltem. -
146 XI | Több nem kell, majd ád az isten. Éljen boldogul, asszonyom,
147 XI | imádságomba foglalni.~- Leányom az ön nevét akarta neki adni;
148 XI | legszükségesebbeket viszem magammal az utóbbiból.~- Viszi ön?~-
149 XI | Már jó messze haladtam az utcán, midõn véletlenül
150 XI | mentünk, én elõre, õ vissza. Az utca sarkán még egyszer
151 XI | volt. Tavaszodni kezdett az idõ, a fák hajtottak, a
152 XI | mit mondott Betti anyja: az úttól jobbra vagy balra
153 XI | állított meg... Róza neve... az én Rózámé! Leborultam sírja
154 XI | éjfélkor. Jó, be fogom várni az éjfélt, hogy még egyszer
155 XI | panaszkodám magamban, és vártam az éjfélt, sírhalmán ülve,
156 XI | földön a harmatcseppek, az égen a csillagok ragyogtak...
157 XI | hullámain.~És ezalatt közeledék az éjfél...~Ütni kezdett az
158 XI | az éjfél...~Ütni kezdett az óra...~Olvastam...~Tizenkettõ!...~
159 XI | Megzörrentem ablakát.~- Ki az? - hangzék ott benn.~- Nyiss
160 XI | ajtót! - mondám.~- De ki az?~- Csak nyiss ajtót!~- Minek?~-
161 XI | ajtót!~- Minek?~- Nyisd ki az ajtót, vagy rád gyújtom
162 XI | fogod látni, hogy nem vagyok az. Jõj ki, jó ember, kérlek,
163 XI | sírásót, mert kijött.~- Ki az hát? - kérdé, amint az ajtót
164 XI | Ki az hát? - kérdé, amint az ajtót nyitá. - Mit keres
165 XI | szemembe, hogy õrült vagyok, és az õrülteknek óriás erejök
166 XI | lódulj be, hadd zárjam rád az ajtót. Ne félj, mindent
167 XI | körmömet.~Rázártam a sírásóra az ajtót, és visszafutottam,
168 XI | Ástam, ástam.~Szakadt rólam az izzadás.~Végre lejutottam
169 XI | fenekére.~Nekifeszítettem az ásót a koporsó födelének...~-
170 XI | rátekinteni Rózára; óh, az az egykor oly gyönyörûséges
171 XI | rátekinteni Rózára; óh, az az egykor oly gyönyörûséges
172 XI | kalapáccsal ütnék mellemet. Az idõ elkomorodott. Szél jött,
173 XI | sírjához indultam, és nem az övénél voltam.~ ~
174 XII | sötétsége, mint Golgotán, mikor az isten fia feszíttetett meg.
175 XII | magamat, hogy kolduljak. Az éhség kétségbeesésével néztem
176 XII | Hirtelen odaugrottam... az eb megijedt és elszaladt,
177 XII | gondolják, milyen jólesik néha az utcán csontot szopogatni,
178 XII | uram...~- Nos? - kérdé az.~Hallgatva álltam mellette.~-
179 XII | ozsonnájából.~- Takarodjál - szólt az megvetõleg.~- Csak héját
180 XII | lábaim; nem csoda, mert az éhség nagy teher. Erõsen
181 XII | s a folyamba dobta, mely az út mellett futott. Elandalodva
182 XII | és most kalapomat.~Mert az a víz volt, melybe én bele
183 XII | burgonyákkal, milyen jólesett utána az álom!~Másnap igen késõn
184 XII | Óh, falun sokkal jobbak az emberek, mint városban.
185 XII | emberek, mint városban. Az elsõ háznál, melybe bementem,
186 XII | de kalapommal nem bánt az oly kegyetlenül, mint szeretõmmel...
187 XII | el annyira. - -~Közelgett az õsz. A napok, s kivált az
188 XII | az õsz. A napok, s kivált az éjek hûvösödtek, és ruhám
189 XII | Utas, hallja! - szólt az elébbi hang. - Utas!~Körülnéztem;
190 XII | ér, addig megfagy; mert az idõ oly rossz, és a csárda
191 XII | Megengedi?~- Hogy ne engedném, az istenért?... Itt elõttem
192 XII | ha lopta volna, nem merné az ujján viselni. Hm, ilyen
193 XII | ilyen szegény ruha, és az a szép aranygyûrû! Ugyan
194 XII | kezdtem, miféle leány lehet.~- Az biz én, lássa, leány vagyok -
195 XII | szeretõkben. Válogatok is. Az igaz, hogy nem vagyok olyan
196 XII | olyan boldog, mint mikor azt az egyet szerettem. De, hiába,
197 XII | hiába, úgy vigasztalja magát az ember, amint lehet. Én most
198 XII | Beértem volna holtomig az elsõ szeretõmmel, soha másra
199 XII | sokszor rászorult ennek az árára, tudom. Lássa, ez
200 XII | kiindultam. Két fogadó volt; az elõkelõbbikbe hajtatott.
201 XII | valahol meghúzom magamat az éjen át - feleltem.~- Hó,
202 XII | szabó, még anyja is él, de az õ hollétét nem tudják; hogy
203 XII | szóltam én végre -, áldja meg az isten kegyedet...~- No,
204 XII | meg ezt a kis szolgálatot az én kedvemért. Vegye el,
205 XII | Vegye el, ha kérem. Ád még az isten nekem. Lássa, én már
206 XII | jó leány kezembe nyomta az aranyat, s szemébõl egy
207 XIII | miatt. Láttam végre, hogy az ember nem hal meg éhen,
208 XIII | minél mélyebben gázoltam az ínség iszapját, annál megelégültebb
209 XIII | gondoltam fiamra... és ez az egyetlen volt, mi örök egykedvûségemet
210 XIII | gyermek! - sóhajték föl. - Az összeg, melyet számodra
211 XIII | miatta? - szólék magamban. Az italnak adtam magam. Ami
212 XIII | képemet, s ekkor láttam, hogy az nem vizes, hanem véres.
213 XIII | vályúba mártani, melybõl az õ lovai isznak.~És egyre
214 XIII | fölötte sajnálom, mert az én vagyok.~- Örülök... tessék
215 XIII | azért, mert szokás.~- És az én szokásom: meg nem vetni
216 XIII | folytatá -, nekem nyújtva az üveget.~Fölhajtottam a maradékot,
217 XIII | palack fenekével kocogtam az asztalon... a csaplár jött,
218 XIII | állapotban is oly vörös, mint az övé volt. Ekképp folytatá
219 XIII | mindenkor viseltetem. Úgy van az... a talentum az aljas lelkekben
220 XIII | Úgy van az... a talentum az aljas lelkekben irigységet,
221 XIII | hódolatot költ. Van szerencsém az utóbbiakhoz tartozni...~-
222 XIII | nagyobb mester, mint én... az ivásban.~- Lehetetlen...~-
223 XIII | gyakorlás által sokra viheti az ember...~- Ön bölcs férfi,
224 XIII | világtól el vagyon felejtve, az érdemetlenek számába van
225 XIII | mindent jól mond. Óh, Gvadányi az én poétám! Bámulom, szeretem
226 XIII | nemes mesterségéhez... bár az öné az elsõség... de isten
227 XIII | mesterségéhez... bár az öné az elsõség... de isten segítségével
228 XIII | Boldogan fogunk végigsétálni az életen, mint két szerelmes
229 XIII | csúnyaság. Hagyjuk el azt az önt és mondjuk helyette,
230 XIII | kétharmad részével önté le.~- Az igaz - folytatá -, hogy
231 XIII | iszom, de majd iszol te is az enyémbõl, ne félj. Most
232 XIII | kocsmáros úr, áldja meg ezt az üveget.~- S ki fizeti ki? -
233 XIII | hangzanak ily aprón.” Töltse meg az üveget és hozza ide!~- Szeretném
234 XIII | hozza ide!~- Szeretném elébb az árát látni - monda a kocsmáros.~-
235 XIII | monda a kocsmáros.~- Itt ez az érdemes barátom fogja kifizetni -
236 XIII | kifizetem... itt van a többinek az ára is.~- Így már jól van -
237 XIII | van - monda a kocsmáros. - Az õ rovására bizony nem adtam
238 XIII | el minden pénzét nálam; az utolsó itcét már ki sem
239 XIII | rongyos zsebkendõt adott az árába.~S a kocsmáros újra
240 XIII | barátom - szólék -, ez már az utolsó itce ám, mert kifogytam
241 XIII | a gyûrûre, amely’k ottan az ujjadon van...~- Arra nem
242 XIII | Miért?~- Mert nem jön le az ujjamról...~- Próbáljuk
243 XIV | õ barátom volt, mutatta az, hogy semmit sem várhatott
244 XIV | jártunk helységrõl helységre. Az én hivatalom volt a kocsmában
245 XIV | forintokat hozott. Mind az én kezembe adta. Nem is
246 XIV | rám, hagyogatni kezdtem az italt, s lassanként egészen
247 XIV | magnéziája, mint ha tele pince az õ patikája.”~Egyszer lélekszakadva
248 XIV | Azt kérded, hogy mi lelt? Az lelt, hogy a világ vége
249 XIV | úri házhoz... hát ki annak az úri háznak az ura?... Már
250 XIV | hát ki annak az úri háznak az ura?... Már meg se mondom,
251 XIV | fölösleges, érted? Legyen az ember generózus!~- És ez
252 XIV | melyet generózus barátom az asztalra vágott, mikor bejött.~-
253 XIV | Magadra is rád fér...~- Az igaz; de elõször te, azután
254 XIV | súgva mondá... -, aztán ki az ördög adna valamit, ha ilyen
255 XIV | börtönébõl menekült rabnak az élõ, zöld természetet. És
256 XIV | zöld természetet. És ha az ismét lefoszlik rólam? Akkor
257 XIV | oly keserûnek tetszett. Ha az ember egyszer lesüllyed,
258 XIV | kifelé, s mossa le magáról az iszapot, akkor kezd undorodni
259 XIV | fetrengett.~Hiripi nekilátott az ivásnak. Keveslette, hogy
260 XIV | álljon elõtte; telerakatta az asztalt, s gyönyörködve
261 XIV | gyönyörködve emelte szájához hol az egyiket, hol a másikat.
262 XIV | valék. Káromkodott, szidta az ilyen hitvány falukat, hol
263 XIV | ilyen hitvány falukat, hol az utast egy éjen át is az
264 XIV | az utast egy éjen át is az unalom öli meg.~- Szeret
265 XIV | hogy egész testem reszket.~Az udvaron mentünkben rákiáltott
266 XV | álmodtam, hogy én vagyok az az angol herceg, kinek nevét
267 XV | álmodtam, hogy én vagyok az az angol herceg, kinek nevét
268 XV | borba fulladni... De mi az ördög jutott eszedbe, hogy
269 XV | Hímezés-hámozás nélkül kimondom, hogy az éjjel kártyáztam, és minden
270 XV | Óh, barátom. Tudd meg hát az igazat, hogy kártyáztam
271 XV | igazat, hogy kártyáztam az éjjel... de nem vesztettem.
272 XV | Prima fortuna raro bona...~- Az igaz, azt tartják, hogy
273 XV | igaz, azt tartják, hogy az elsõ szerencse ritkán jó;
274 XV | eh, csak álmodom, hanem az igaz, hogy majd olyan szép
275 XV | össze valamicskét a számára; az igaz, hogy meglehetõs rendesen
276 XV | nehezen rá tudtam venni, hogy az általam vett öltözetet elfogadja;
277 XV | bírtam kényszeríteni, hogy az én pénzembõl igyék. Készpénzbõl
278 XV | neki. A hordót kivitette az udvarra, s csapját kihúzta,
279 XVI | kezdtem bele; most már egészen az utolját járta. Egy gerenda,
280 XVI | járta. Egy gerenda, mely az utcáról homlokának támasztatott,
281 XVI | támasztatott, tartá meg az összerogyástól. Falán repedések
282 XVI | ásítottak, egyetlen ablaka, mely az utcára nézett, papírral
283 XVI | egy nagy diófa asztal s az ablaknál egy kis varróasztal
284 XVI | s könnyebbült szívem... az ajtó megett idegen arcot
285 XVI | szenvednék. Sokszor azt véli az ember, hogy irgalmasságot
286 XVI | gondolkodám. - És hány éves az a fiú?~- Mintegy kilenc-,
287 XVI | laknak?...~- Erre fölfelé, az elsõ szomszédban.~- Köszönöm.
288 XVI | bizonyosan õk. Rongyos ugye az a kisfiú? - kérdém aggalommal.~-
289 XVI | Óh, és csakugyan kegyed az?~- És ön ismer engem?~-
290 XVI | megmentse a megfagyástól.~- Az meglehet.~- E csavargó én
291 XVI | szenvedést könnyebben viseli az ember, mint a megérdemlettet,
292 XVI | azt, amire jutottam, csak az vigasztal, hogy már nem
293 XVII | barna fiú volt.~- Tehát ön az atyám? - kérdé hosszan,
294 XVII | rám.~- Igen, kisfiam, õ az! - szólott nagyanyja, könnyezve
295 XVII | anyám! - szakítám félbe az öreget, ki unokája szavába
296 XVII | volna. Nekem tíz év óta csak az fájt, hogy mindeddig nem
297 XVII | elõttem. És ki hozta?~- Az a pimasz János, aki mindig
298 XVII | hogy te voltál jótevõnk?~- Az a csekélység meg sem érdemli
299 XVII | forintocskát...~- Hazugság biz az, János - szólalt föl fiam -,
300 XVII | ne beszéljen már, úrfi, az isten is áldja meg! - korholá
301 XVII | örökké úrfinak csúfol...~- Az is gazember, aki csúfolja! -
302 XVII | úrfinak, csak õ...~- Már az nekem mindegy - válaszolt
303 XVII | válaszolt Jancsi. - Aki az én uramnak a fia, hát az
304 XVII | az én uramnak a fia, hát az én elõttem úrfi...~- Mind
305 XVII | elõttem úrfi...~- Mind jól van az - vágtam közbe, csak ne
306 XVII | állt elõttem, mire viheti az embert a szerelem... így
307 XVII | hálálkodni készül.~- Ej, az a cudar János! - kiáltá
308 XVII | emlegeti; pedig tudja, hogy az elsõ vagyok az iskolában.~-
309 XVII | tudja, hogy az elsõ vagyok az iskolában.~- Az elsõ vagy,
310 XVII | elsõ vagyok az iskolában.~- Az elsõ vagy, fiacskám? - kérdém
311 XVII | szerint... én pedig mégis csak az elsõ vagyok. Ugyan haragusznak
312 XVII | találnak, végigdöngetem az egész iskolát, ha még annyian
313 XVII | hogy széles e világon õ az egyetlen, kit természet
314 XVII | mintegy magamhoz veszem; az ember nem tudja, mi szüksége
315 XVII | hogy illendõen eltemessék, az én költségemen.~- Én átmegyek
316 XVII | gondolám, s vacsorálni mentem az étterembe.~Végezvén a vacsorát,
317 XVII | hogy ott bevárjam Hiripit. Az ajtóban találkoztam... hah,
318 XVII | kiálta föl. - Hol jársz, az ég szerelmére? Az özönvíz
319 XVII | jársz, az ég szerelmére? Az özönvíz óta nem láttalak,
320 XVII | Hát tudod-e, hogy Róza, az a lyányka, akiért megvívtunk...
321 XVII | nõd utolsó éjjelét éltének az én karjaimban tölté...~-
322 XVII | utolsó éjszakáját? Jól tette. Az õ helyében magam is ezt
323 XVII | boldogabban halni meg.~Ez az ember tehát sérthetetlen? -
324 XVII | igen jómódú leányt vezettem az oltárhoz, nehogy tönkrejussak
325 XVII | hirtelen kötöttem. Ne legyen az ember nagyon követelõ felesége
326 XVII | semmi! - felelt. - Míg az ember gazdag, mi az ördög
327 XVII | Míg az ember gazdag, mi az ördög bánthatná?~- Míg az
328 XVII | az ördög bánthatná?~- Míg az ember gazdag... - ismétlém
329 XVII | ismétlém magamban; ez tehát az õ Achilles-sarka.~- Hanem
330 XVII | Lehetetlen!~- Hiába, az ember vénül és okosodik.~-
331 XVII | szenvedély a kártya. Eszerint az éjet ma együtt töltjük,
332 XVII | töltjük, nemde?~- Egy részét az éjnek legalább - mondám;
333 XVII | otthon akartam hagyni és az ördög... de hisz fele nincs
334 XVII | de hisz fele nincs nálam, az biztos; s ha elvesztem is,
335 XVII | forintot...?~Ennyi volt az összeg, melyet fiam nagyanyjánál
336 XVII | játszó -, ön a magáé helyett az én kalapomat tette föl.~-
337 XVIII| XVIII.~- Én vagyok-e az, ki egykor félig mezítláb
338 XVIII| szõnyegeket? Én vagyok-e az, ki egyszer madárijesztõvázról
339 XVIII| öltsön fel? Én vagyok-e az, kinek egykor a szabad ég
340 XVIII| vagy kõdarab volt vánkosa az éjen át, s ki most selyemtakaró
341 XVIII| patyolatpárnákon hever? Én vagyok-e az, ki egykor az utcán kutyától
342 XVIII| Én vagyok-e az, ki egykor az utcán kutyától rabolt el
343 XVIII| étkeket? Hah, én vagyok-e az, ki egykor megsértetett,
344 XVIII| nyomorúsága jobban fáj neki, mint az önnön magáé.~Soká, igen
345 XVIII| lovakat váltottam, körülnéztem az utcán, várva, míg a rendelt
346 XIX | miután emennek eleget tettem, az egészen fiamé lett.~A szegénységet,
347 XIX | magát, hogy ahova esett az utcán, mikor kilökték, ott
348 XIX | hanem amint elesett, az ön nevét említé...~- Az
349 XIX | az ön nevét említé...~- Az én nevemet?~- Igen, az önét
350 XIX | Az én nevemet?~- Igen, az önét és valami Gvadányit
351 XIX | örömmel.~- Tehát ismeri ön azt az embert? Csakugyan?~- Nagyon
352 XIX | farkassötétségei szoktak lenni.~- És ki az az ember?~- Éppen oly jó,
353 XIX | szoktak lenni.~- És ki az az ember?~- Éppen oly jó, igaz
354 XIX | mondám; egy szó megfejti az egészet. Két hét óta ura
355 XIX | zsebbõl, és aztán lecsalják az emberrõl a ruhát...~- No,
356 XIX | kérlek, barátom, hagyj alább az itallal...~- Nálad maradok -
357 XIX | vagy hát, Gáspár?~- Legyen az embernek jelleme, szilárd
358 XIX | valami hiányod?~- Hisz éppen az a bajom, hogy semmi hiányom
359 XIX | eszed, Gáspár!~- Barátom, az ilyen csendes életben megaluszik
360 XIX | csendes életben megaluszik az ember vére...~- Légy õszinte,
361 XIX | Gvadányival hogy: „- - - az anyám méhében oly jó dolgom
362 XIX | semmit sem sajnálok ebben az életben, csak azt az egyet,
363 XIX | ebben az életben, csak azt az egyet, hogy én, aki annyira
364 XX | gondolkodám. Végre leültem az ablakhoz és kinéztem céltalanul.
365 XX | kinéztem céltalanul. Tekintetem az udvaron álló nagy diófán
366 XX | Mikor születtél?~- Nem tudom az esztendõ számát, csak annyit
367 XX | tizenegy esztendeje. Hogy eljár az idõ!~- Az idõ áll, János
368 XX | esztendeje. Hogy eljár az idõ!~- Az idõ áll, János barátom,
369 XX | szótlanul, mélán, és hallgatám az óra ketyegését. - - -~Nyargaló
370 XX | riasztott föl.~Kitekinték az ablakon... fiam érkezett
371 XX | reszkettek. János is odajött az ablakhoz, s fejét rázta,
372 XX | feleltem -, hisz van elég az istállóban...~- De azokkal
373 XX | megveregeté nyakát, s beereszté az istállóba, õ pedig jött
374 XX | kisleányt láttam...~- Úgy! Hisz az úrfi mindig ezt mondja,
375 XX | Ezt sem elõször mondja már az úrfi...~- De bizonyosan
376 XX | kifejezzen egy oly lényt, mely az angyaloknál annyival szebb,
377 XX | amennyivel szebbeknek képzeljük az angyalokat a leányoknál.
378 XX | megfeketednék... szóval az öreg Jánosból fiatal Jancsi
379 XX | ismét furcsaságai. Áldottak az ily emberek, kik életökben
380 XX | ismerék. És a történet hallgat az ilyenekrõl, akik másokat
381 XX | milliónként sírva fakasztottak. Az illatot hozó szellõ nyom
382 XX | széppé a leányt! Meguntam már az utcákon lovagolni, hol azon
383 XX | városból, s amint már csaknem az utolsó háznál valék, ott
384 XX | elhervasztotta már, nem tudom, az õsz-e vagy az amiatti irigység,
385 XX | nem tudom, az õsz-e vagy az amiatti irigység, hogy a
386 XX | hogy csillagot kapjak le az égbõl, s azt nyújtsam a
387 XX | csikómat s vitt vágtatva, hogy az országút sara is csaknem
388 XX | Szép kertészném ott ült az ablaknál, én kalapot emeltem
389 XX | jobbítsd meg magadat!~- Az ég szerelmére - jajdult
390 XX | ezen összegnek elsõ száma; az a Deregi, aki iskolatársam
391 XX | vele szemközt, s minthogy az a gyalogútról nem tért le
392 XXII | tengerszem... vagy ha csillagok az indulatok, köztök ez rendetlen
393 XXII | Mert szegény...~- Én is az voltam...~- És alacsony
394 XXII | alacsony származású...~- Én is az vagyok...~- Tehát nem ellenzenéd,
395 XXII | a valóságban bizony nem az. S ha már énelõttem sem
396 XXII | annyit láttak, mint a tiéd? Az élet egy táj, mely sivatagnak
397 XXII | tökéletesebb valami, mint az õ szépsége; de õ jóságban
398 XXII | igen becsületes emberek, az öreg takács és neje. Azonnal
399 XXII | már úgysem leszek ebben az életben apa, hadd lennék
400 XXII | fiam -, becsületére válik az esze. Hanem hát azt hiszi,
401 XXII | hinné, hogy ilyen messze jár az esze - szólt János hamis
402 XXII | beszélni és járni tanítani az én unokáimat, Bálint gyermekeit,
403 XXII | valaha, vágtatott be fiam az udvarra. Lova oldalából
404 XXII | a sarkantyúzás miatt, és az õ ruháján is vérfoltok voltak.~-
405 XXII | hajtá fejét vállamra, és én az enyémet az övére.~- Bármi
406 XXII | vállamra, és én az enyémet az övére.~- Bármi nehezen esik
407 XXII | magam... s ment kifelé...~Az ajtóban útját állták a törvény
408 XXII | a törvény emberei. - - -~Az öreg Deregi megesküvék,
409 XXII | nagylelkû gyermeke volt, mint az enyém, s ki ezen gyermekével
410 XXII | utolsó éjjelét: menjetek az ilyen apához és kérdezzétek
411 XXII | szenvedésénél nagyobb, s melyet az örökélet üdvessége sem fog
412 XXII | kezében a vágóhídon úgy, mint az embert a hóhér kezében a
413 XXII | melléje. Fejem lekonyult, mint az érett kalász... hiszen kalász
414 XXII | zokogását hallám. Így telt az éj. Többet hallgatánk, mint
415 XXII | éljünk a síron túl is; mert az élet mindig csak élet, s
416 XXII | élet mindig csak élet, s az ember nem vétkezhetik annyira,
417 XXII | vétkezhetik annyira, hogy az isten két élettel büntesse
418 XXII | halok meg. Bátran lépek az akasztófa alá, melyre nálam
419 XXII | hogy nem válnám szégyenére az alkotónak, mint oly számtalanan!
420 XXII | Így beszélt fiam, mígnem az érkezõ hajnal elválásra,
421 XXII | nem írom le.~Hazamentünk.~Az utcára nyíló ablakokat kövekkel
422 XXII | Karszékembe mélyedtem... nem az volt többé eszemben, hogy
423 XXII | Elvettem kezemet fülemtõl... az utca felõli falhoz közeledtem,
424 XXII | Kivel?~- Bálint úrfival...~- Az én fiammal?~- Fájdalom,
425 XXII | Voltam...~- Ellátni-e onnan az akasztófához?~- Mit akar
426 XXII | És megnézem: nem álom-e az amirõl itt beszelünk...
427 XXIII| szél süvöltött, zúgott. Az esõ szakadt. Az utcák üresek
428 XXIII| zúgott. Az esõ szakadt. Az utcák üresek valának...
429 XXIII| ég alatt lenni?... Csak az akasztott emberek vannak
430 XXIII| erõnkbõl kellett eveznünk, hogy az õrjöngõ zivatarban elõre
431 XXIII| neki, oly gyöngéden, mint az édesanya bánik beteg csecsemõjével.
432 XXIII| nyelvvel, nyakán kötéllel az, ki még tennap az új világ
433 XXIII| kötéllel az, ki még tennap az új világ Adonisza volt.~
434 XXIII| szép fekete haját, melyet az esõ megáztatott és a zivatar
435 XXIII| volt már ily teher vállain, az tudja, milyen nehéz a világ...
436 XXIII| csend és béke van, csak az énekesmadarak beszélgetnek
437 XXIV | a sárból emelt ki egykor az utcán; én azon koldus vagyok,
438 XXV | vagyok, csak így neveznek:~Az erdei ember.~Midõn elhagyám
439 XXV | elaléltságának legnagyobb tanúja volt az, hogy Ternyeinek ama szavai
440 XXV | rázhaták meg. Nem tudtam én: ki az a Ternyei? Van-e Ternyei
441 XXV | szólék Jánoshoz:~- Barátom, az én sorsom tele bekövetkezett;
442 XXV | barátom. Én nem maradhatok az emberek közt, ezen emberek
443 XXV | eddig is más örömem, mint az, hogy önnel együtt lehettem?
444 XXV | ülni, míg le nem fektet az éhhalál.~János velem jött.
445 XXV | összekulcsolám kezeimet, és az égre néztem és könyörgék:~-
446 XXV | el naponként térden állva az oszlop mellett, jó és rossz
447 XXV | távolban meg-megdördült az ég, és a dörgés mindinkább
448 XXV | a menny kék szeme elõl. Az égiháború kitört. Villám
449 XXV | ért, és úgy tetszett, hogy az égzengés meg akarja repeszteni
450 XXV | zápor omlott, mintha majd az eltemetett völgynek még
451 XXV | faluba ment.~Végre megnyílt az ajtó; de nem János jött
452 XXV | egészen fehér volt, mint az én szakállam. Fejét széles,
453 XXV | Mit? Andorlaki...~- Az, Andorlaki, aki téged évek
454 XXV | nekirohantam. Kiszaladt; én utána. Az égiháború egyre tartott.
455 XXV | ember elkezdett birkózni... az iszonyú fergetegben... közel
456 XXV | szemébe úgy belekaptam, hogy az rögtön kifutott. Ternyei
457 XXV | közé vetlek!~És hurcoltam az égõ fa felé... még egy rántás...
458 XXV | nyomoréknak, a halál-e vagy az élet?~- Az élet! - válaszoltam. -
459 XXV | halál-e vagy az élet?~- Az élet! - válaszoltam. - Igen,
460 XXV | válaszoltam. - Igen, az élet. Élni hagyom õt. Köszönöm,
461 XXVI | gyilkolástól megmentsen; mert az elébbi jelenés után nemsokára
462 XXVI | megnézzem; hadd látnám: milyen az a kis húsdarab, mely az
463 XXVI | az a kis húsdarab, mely az idvességnek és kárhozatnak
464 XXVI | hamvadozó csillag bolyong... az élet.~ ~
465 XXVII| Békétlenül vártam, hogy felnõjön; az évek haladtak, s János halála
466 XXVII| tudni fogja.~- „Fiam”... az ön fia?~- Igen, az én fiam,
467 XXVII| Fiam”... az ön fia?~- Igen, az én fiam, kit a te nagyapád,
468 XXVII| akasztófára juttatott.~- Hah, az ördögbe! - kiálta föl elrémülve. -
469 XXVII| kérdé.~- Vedd föl azt az ásót.~- Hát aztán?~- Most
470 XXVII| Hát hallottál-e valamit az én viszonyomról nagyapáddal?~-
471 XXVII| nagyapáddal?~- Ön Andorlaki?~- Az vagyok.~- Hallottam, de
472 XXVII| juttatá fiamat, azt, ki itt az oszlop alatt fekszik...
473 XXVII| a pénz sikamlós portéka. Az ember észre sem veszi, oly
474 XXVII| mert nincs undokabb mocska az emberi léleknek, mint a
475 XXVII| Ennyi pénz és mûhely! Mi az ördögért lennél mesterember,
476 XXVII| önnek; de nincs is helyén az eszem. Igen, úr leszek...
477 XXVII| együtt...~- Én már elszoktam az emberektõl, s fiam sírja
478 XXVII| senkivel, hogy én létezem... az emberek gonoszak, fölkeresnének,
479 XXVII| beléptem, s a fiú ott ült maga az asztalnál, várva az ételt.
480 XXVII| maga az asztalnál, várva az ételt. Fölugrott és karjaimba
481 XXVII| inkább légy, mint zsugori. Az isten szerelméért, õ nejével
482 XXVII| szállás... nem éppen alávaló, az igaz, de nem olyan, mely
483 XXVII| tedd el.~S átadtam neki az összeget.~Az ajtó megnyílt,
484 XXVII| átadtam neki az összeget.~Az ajtó megnyílt, s védencem
485 XXVII| neki. Velök költöttem el az estebédet, s ezután ott
486 XXVII| Úgy vettem észre - mondám az udvarajtóban -, úgy vettem
487 XXVII| ellenszenvvel viseltetik irántam, az egész este alig pillantott
488 XXVII| olyan félénk kis bohó, mint az afféle új menyecskék...~-
489 XXVII| mondom, sebaj. A fõ dolog az, hogy tégedet szeressen...~-
490 XXVII| Hát különben hogymint vagy az úri életnek közepette?~-
491 XXVII| körültekintenie kell, s az élvek, mulatságok minden
492 XXVII| hogy a bátraké a szerencse, az bizonnyal a kártya.~- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -~
493 XXVII| egy oly összeggel, mint az elõbbiek voltak. Most azonban
494 XXVII| ásatám ki vele a pénzt, hanem az erdõben, egy szikla mellett,
495 XXVII| értem és gyermekeinkért él, az áldott teremtés!~- No látod...
496 XXVII| öreg, hol van eltemetve?~- Az innensõ temetõben.~- Mely
497 XXVII| Csakhogy már nyugszik, az istenadta. Megállj, hát
498 XXVII| összeg, melyet kaptál, de az utolsó is. Ennél több nincs
499 XXVII| holtod napjáig; ne aggódjál. Az akasztófa éjszakkeleti sarkától
500 XXVII| mélységben a föld alatt...~- Az akasztófa?~- Igen, ott van,
1-500 | 501-507 |