II.

Róza, Róza! ......................................................

Hm, õ volt életem átka, és mégis sóhajtok nevére. Õ volt életem átka, igaz, de egyetlen boldogsága is. A boldogság igen rövid, az átok igen hosszú volt... kis lángocska és égig nyúló füst!

Rózát elõször szerettem az életben. Elõtte mondtam ugyan már másnak, hogy szeretem; de akkor hazudtam... ah, talán ezért szállt rám az átok? Nem, nem; egy hazugság ennyit nem érdemel, egy ily hazugság. S ha mégis, ha mégis!...

Ki ne ismerné az elsõ szerelmet, e váratlan kedves vendéget, ki véletlenül betoppan, és egy kizsákmányolt tündérvilágnak minden csillagát és virágát körülöttünk hinti el; s a csillagok elveszik szemünk fényét, s a virágok illata lerészegít, elbódít.

Így jártam, midõn Rózát láttam meg.

Lábaim ingadoztak. Kis híja volt, hogy térdre nem estem, és nem imádkoztam... nem imádkoztam õhozzá!

Ami szép és kedves a teremtésben kezdet óta elõfordult, mindaz lelkemben volt e pillanatban, s szerettem volna Rózának elmondani... s egy szót sem szólhattam, nyelvem elfelejtette a beszédet. Némán bámultam. Úgy tetszett, mintha ezt észrevette volna... mert szemlátomást kerülte tekintetemet. Ez kedvem szerint történt; mert ha õ néz reám, én nem mertem volna szemeimet fölemelni. Az elsõ szerelem visszavezeti a szívet eredeti ártatlanságához; ekkor láthatni, mily tisztán kerül ki a lélek az isten kezébõl.

Rózától Ternyeihez jutottam. Jutottam, mondom, mert eszemen kívül voltam; nem tudtam: mit cselekszem, hova megyek? Csak azon vettem észre magamat, hogy Ternyei szobájában vagyok.

- Barátom! - kiálték föl.

Õ szokás szerint nyájasan idvezelt.

- Barátom! - kiálték föl újra.

- Nos? - kérdé õ.

- Barátom!

- Ezt már hallottam; tovább?

- Oh, barátom!... - egyebet sem tudtam szólni, nyakába borultam, és sírva fakadtam. - Lásd - folytatám kis idõ múlva -, nevetni akartam és könnyeztem; ugye, bolond vagyok?

- Ha magad nem mondod is, kezdem hinni - felelt õ.

- Hidd el, hogy az vagyok, bolond, õrült... de ha ilyen az õrültség, úgy sajnálom, hogy már rég meg nem õrültem. Hanem, Boldizsár barátom, te nem vagy igaz barátom, mert egyátaljában nem veszesz részt az én örömemben...

- Jó fiú, hisz eddig még azt sem tudom, hogy örülsz-e vagy búsulsz?

- Örülök, barátocskám, örülök...

- S mi adott okot ilyen õrjöngõ örömre?

- Hisz tudod...

- Hogy tudnám?

- Hát nem mondtam még?

- Egy bötüt sem...

- No lásd, én azt gondoltam, hogy már mindent elmondtam. Megállj hát... ülj le csak... üljünk le... elmondom. Tudod-e, hol voltam?

- Nem.

- Az égben!

- Az égben?

- Ott!

- S a hányadikban?

- A hetedikben, pajtás.

- Szép. Most már tökéletesen hiszem, hogy bolond vagy.

- A hetedik égben voltam, Boldi, akár hiszed, akár nem; vagy a hetedik ég szállt le a földre. Annyi szent, hogy láttam az angyalok angyalát...

- Ah, úgy!

- Láttam azon alakot, mely mintául szolgált az istennek, mikor az angyalokat teremtette...

- A kis Bettit?

Ternyeinek e szavára, nem tudom, mi volt, amit éreztem: fájdalom-e vagy düh, de hirtelen fölugrottam, mintha tüzes vasat ütöttek volna oldalamhoz. Ismét lecsillapultam, és... elundorodtam; nem tudom: azon névtõl-e, melyet Ternyei említett, vagy magamtól?

- Boldizsár - szólék -, ha barátom vagy, ha szeretsz, ki ne ejtsd többé e nevet elõttem.

- Megengedj, édes barátom - felelt õ -, de nem tudhattam, hogy már mást szeretsz...

- Már mást szeretek! Én nem szeretek mást, mert eddig senkit sem szerettem, most szeretek elõször.

- Megbocsáss. Igazságtalan voltam irántad, elismerem. Csak föl is tennem azt, hogy oly leányt szerethettél volna, mint az a... de hagyjuk õt; nem fogom többé említeni, ha úgy kívánod. Hát új szeretõd... vagyis szeretõd...

- Még nem szeretõm...

- De remélsz?

- Ki ne remélne! A remény olyan olcsó áru, mit a legszegényebb ember is megszerezhet... az ily szegény is, mint magam vagyok.

- S mennyire vagytok már?

- Még semennyire.

- Ez nem igen sok. De beszéltél vele?

- Természetesen!... Azaz dehogy, nem beszéltem biz én még.

- Hát?

- Csak láttam.

Ternyei egyet pattantott ajkaival, mintha ilyesmit akart volna mondani:

- Ábrándos golyhó!

- Csak láttam - folytatám én -, de e látás elég volt arra, hogy örökre boldog vagy elkárhozott legyek.

- Eh!

- Semmi eh, Boldizsár. E lányt bírnom kell, nõmnek kell lennie, vagy...

- Vagy más lesz nõd.

- Soha, esküszöm.

- Jaj, barátom, én is esküdtem már így eleget.

- Annál rosszabb.

- S remélem, nálad sem lesz az utolsó...

- Ne tovább, Boldizsár. Talán igazat beszélsz. Nincs változóbb szél az emberi szívnél. De én most hiszem, hogy az enyém kivétel, érzelmem oly szent, hogy ha nem is emberi, legalább baráti kötelességed kegyelettel viseltetned iránta.

- Jó, ne félj, nem lesz rám panaszod... de hát szép-e az a bizonyos szép?

- Ragyogó szépség, barátom, ragyogó, mint a téli csillag.

- Szõke? Barna?

- Barnapiros, mint az esthajnal.

- Ah, éppen az én ízlésem.

- Igen? Hát ha még látnád!

- Remélem, meg fogom látni...

- Meg kell õt látnod, hogy megítélhesd: ok nélkül zavarodott-e így föl szívem és eszem, vagy sem?

- S hátha én is beleszeretek?

- Nem, Boldizsár, azt nem fogod tenni, azt nem szabad tenned. Képes lennél-e boldogtalanná, nyomorúvá tenni legjobb barátodat?

- És ha már mást szeret?

Föl akartam kelni ültömbõl, és nem bírtam. Elzsibbadtam tetõtül talpig. Erre még eddig nem gondoltam; s e gondolat fájdalma volt szerelmem nagyságának mértéke.

- Ne légy gyermek - szólt Ternyei -, arcod fehér, mint a bemártott meszelõ... micsoda kislelkûség ez? Én csak úgy mondtam, s te máris kétségbeesel. Én, ha igazán így volna, sem ijednék meg. A manóba is, ha mást szeret, csapd le a kezérõl. Addig van.

- Nincs addig, Ternyei - feleltem -, nincs addig. Ha valaki minden vagyonomat elrabolná, meg tudnék neki bocsátani; de annak, ki szeretõmtõl, lelkem kincsétõl fosztana meg, soha, soha!

- Könyvekbõl beszélsz, pajtás...

- Lelkembõl, lelkem szentírásából!

- A léleknek nincs szentírása; legfölebb kalendáriuma van, melyet minden évben újjal cserél föl.

- Barátomtól hallani ilyet: fáj.

- No, hiszen ezt csak a szerelemre nézve értem.

- Ha csak arra is. Ki a szerelemrõl nem gondolkodik nemesen, az semmirõl sem.

- Térjünk másra. Keserû kezdesz lenni, pedig ezt nem érdemlem tõled; avagy van-e hívebb barátod nálamnál, szólj?

Illetõdve ragadtam meg jobb kezét, mondván:

Bocsáss meg, barátom!...

Ternyei Boldizsár nagy úr volt, azonfölül kártyás; s én mégis hittem, hogy õ barátom. Nagy úr és kártyás és... barátság! De huszonkét éves korában mit nem hisz az ember?