III.

Naponként eljártam Róza ablaka alatt; sőt napjában többször. Ha megpillantám őt, hirtelen visszafordultam, félvén, hogy ő is meg talál engemet látni; ha pedig nem láthatám, kétségbeestem.

Nagy filkó voltam... amilyen szokott lenni az ifjú, midõn elõször szeret.

Hetek teltek bele, míg kissé nekibátorodtam... annyira, hogy meg mertem Rózát látogatni, de csak olyankor, midõn bizonyos voltam benne, hogy többedmagával van. Ternyeit hítam egypárszor magammal, de akkor éppen kártyázni kellett mennie.

- Ki van itthon? - kérdém egyszer Rózáék cselédjét.

- A kisasszony - felelt az.

- És?

- Más nincs; csak maga van... tessék bemenni...

- Nem... nem volt szándékomban... majd... - efféléket hebegtem, kifelé hátrálva.

A szobaajtó nyílt. Róza lépett ki.

- Ah, ön itt? isten hozta... - szólt.

- Kívántam tisztelkedni... - mondám, azt sem tudva, mit beszélek.

Bevezetett.

- Éppen jókor jön - kezdé -, már úgy unatkozom; csak egyedül vagyok.

- Tartok tõle, hogy jelenlétemben még inkább fog kegyed unatkozni.

- Óh, miért?

- Mert én igen rossz mulattató vagyok... nagyon keveset szoktam, vagyis tudok beszélni.

- Én nem szeretem a sok beszédet...

Eddig ellenkezõt tapasztaltam: Róza igen beszédes volt. De nyilatkozatán megörültem, mert azt a kedvemért tette. Törtem fejemet rajta: mit válaszoljak most már neki, s egy gondolatom sem jött. Megzavarodtam. Elpirultam. Arcom égett.

- Ah - kezdém, hogy pirulásom okát palástoljam -, ez a szél úgy kifúja az ember képét...

- Szél? - kérdé Róza mosolyogva.

- Kegyetlen szél fúj, kisasszony.

- Lehetetlen, hiszen, íme, a kertben a fák levelei meg sem mozdulnak.

- Úgy bizonyosan megállt már - válaszoltam még jobban elpirulva, hogy baklövésemet észrevettem.

És újra elhallgatánk.

Azon kezdtem gondolkozni: honnan van, hogy most Róza is oly szótalan, holott máskor... ezt jóra magyaráztam. Kétségbeesett elhatározottság szállta meg szívemet. Most vagy soha! - kiálték föl magamban, és... melléje léptem. Halkan megfogám kezét... ekkor újra elhagyott minden bátorságom. Bánni kezdtem vakmerényemet. De nem, gondolám, most már vissza nem lépek, ha a sír van is megásva alattam, mely elsõ szavamra megnyílik, hogy elevenen elnyeljen! Erõsebben fogtam meg kezét... az enyém reszketett, de érzém, hogy az övé is.

- Róza kisasszony - szóltam végre, vagy leheltem tulajdonképp, mert nem volt erõm hangot adni -, Róza kisasszony... mit mondjak?... hogyan mondjam?... én kegyedet szeretem...

Róza nem szólt, de sötét pilláin könny rengett, melyet nem adtam volna a brazíliai korona gyémántjáért, mert gyöngy volt az, mely az érzelem végtelen tengerét sejteté velem keblében.

Róza, én szeretlek téged! - kiálték föl magamon kívül. - Szeretlek!

Egymás karjaiban... sírtunk. Kibontakozott végre ölelésembõl.

- Fogj meg, Rózám, ne eressz el! - szólék - úgy tetszik, mintha röpülnöm kellene, felröpülnöm a mennybe; pedig nem hiszem, hogy a mennyország olyan szép, mint most a föld.

Egymás mellé ültünk. Mit én tudom: mit beszéltünk, vagy beszéltünk-e valamit?... De igen, emlékezem, hogy õ így szólt többek között:

- Minek mondtad meg, hogy szeretsz? Hisz én azt úgyis tudtam. Leányszem ne látná azt meg, ki által szerettetik! És ha nem láttam volna is: szívem súgta, hogy te szeretsz, szeretned kell engemet... oh, ha ezt nem reméltem, nem tudtam volna, talán már ott volnék, hol a megrepedt szívek szép csendesen pihennek. Mert, lásd, én az elsõ pillanat óta, hogy találkoztunk, a tiéd vagyok. Sõt többet mondok. Neved Andorlaki Máté. Mikor én e nevet hallottam, mielõtt láttalak, valami különöst, valami megmagyarázhatatlant éreztem. Akkor nem tudtam, mi az. Most tudom, hogy szerelem volt. Oly jólesett mindig e nevet hallanom, és oly kíváncsi voltam azt látni, ki e nevet viseli. Végre megláttam õt; megláttalak. Mint szerettem volna rád-rád pillantani, de nem mertem, mert szemeid rajtam függtek. Csak nem veszed rossz néven õszinteségemet? Igaz, hogy, úgyszólván, csak ma beszélünk elõször egymással, de semmi az; mi szeretjük egymást, s a szeretõk elsõ pillanatban is régi ismerõsek. Úgy tetszik, mintha mi két szomszéd csillagok lettünk volna ezelõtt; te lehulltál, én magam nem akartam az égen maradni, és elbujdostam, hogy keresselek, és most föltaláltalak! Most már mindegy, akár égen, akár földön: csak veled lehessek... mert ugye, nem válunk el többé?

- Elválni? Tõled? Soha!... Óh, de...

- De? Mi de?...

- Szülõid, Rózám!

- Szülõim? A szülõk azért vannak, hogy az áldást adják gyermekökre.

- És ha nem fogják adni?

- Miért ne adnák?

- Mert én szegény vagyok...

- Hisz õk sem igen gazdagok...

- Éppen azért...

- Ne is beszéljünk errõl - szakaszta félbe Róza. - Szülõim meg fognak egyezni; és ha nem... mindegy! Kész leszek veled éhezni, fázni... csak szeress!

És nyakamba borult, és csókolt, és homlokomat simította, e homlokot, melyen akkor nem voltak redõk, hanem haj volt, s melyen most nincs haj, hanem redõk vannak.