IV.

- Nos, barátom, mit mondasz Rózához? - kérdém Ternyeit az elsõ látogatás után, melyet vele tettem kedvesemnél.

- Igazán szép leány, derék leány, mondhatom - válaszolt Ternyei -, pompás leány, becsületemre!

- Csodálkozol most, hogy úgy magamon kívül ragadt?

- Csodálkozom... azaz dehogy csodálkozom, dehogy!

- Hát hova akarsz most menni? - kérdém tõle, miután néhány utcán végigmentünk.

- Haza.

- Haza? Hisz már rég elhagytuk lakásodat.

- Lehetetlen! - szólt Ternyei körülnézve. - A patvarba, csakugyan... hát forduljunk vissza.

Másnap találkoztam vele.

- Rosszkedvû vagy - szólítám meg -, mi lelt?

- Eh, az éjjel játszottam és sokat vesztettem.

- Pedig nemigen szoktál veszteni...

- Átkozottul szórakozott voltam; tudj’ az ördög, hol járt az eszem.

Én sejteni kezdtem, és borzadva kezdtem sejteni: hol járt az esze. Többé nem híttam õt Rózához, de lassanként szûntek aggodalmaim, mert Ternyei maga sem mondta, hogy menjünk kedvesemhez, sõt nem is említette õt.

A gazember maga járt hozzá, tudtomon kívül.

Egyszer azzal az újsággal lepett meg Róza, hogy Ternyei kezét kérte.

- És te od’adtad, bizonyosan, ugye? - riadtam rá.

A szegény leány szobormerõn állt és nézett rám, s könnyei kezdtek omlani.

- Felcsókolnám könnyeidet - kiálték föl ellágyulva -, felcsókolnám könnyeidet, Rózám, de nem vagyok rá érdemes! - S kezét tetéztem csókjaimmal.

- Bocsáss meg, lelkem, bocsáss meg! - folytatám. - Keservet okoztam neked, de megbocsáss; lásd, elmém zavart... nem tudom, mit mondok... mit cselekszem. Isten veled!

Eszeveszetten rohantam el tõle haza. Otthon jutott eszembe, hogy Ternyeihez akartam menni. Odasiettem. Nem lelém õt honn. Meg kell õt találnom, ha az ítéletnapig keresem is, gondolám, s sorra jártam a kártyatanyákat, hol õt meglelni reméltem. Végre ráakadtam. Csakugyan kártyaasztalnál volt.

- Ternyei Boldizsár! - kiálték, amint megláttam õt.

- Ah, jó estét, barátom! - idvezelt õ.

- Barátod? Ellenséged!

- Ej, pajtás, a mennykõbe is, mi az ördög lelt?

- Éppen azt akarom megmondani, mi lelt?... Jer!

- Megállj, mindjárt vége a játéknak; addig csak nem kelhetek föl...

- Jer, ha mondom! - rivalltam rá, megragadva öltönye gallérját.

- Ej, hisz ez nem tréfa...

- Magam is azt tartom, hogy nem az!... - és rázni kezdtem irgalmatlanul.

A többiek szakasztottak el tõle. Azután mi történt, nem tudom; elvesztém eszméletemet.

Másnap hozzám jött. Még ágyban talált, mert gyöngélkedém. Kezét nyújtá; nem fogadám el.

- Hát magyarázd meg: mi bajod? Mit akartál velem tennap? - szóla.

- Mit akartam?... párbajra akartalak híni; azután jutott eszembe, hogy víni sem tudsz.

- Párbaj? És mi okért?

- Hm, el akarja rabolni kedvesemet, lelkem idvességét, és még azt kérdezi: mi okért párbaj?

- Balga fiú - szólt õ mosolyogva -, hát ily csekélységért az a roppant zaj?

- Csekélység!

- Szót sem érdemel. Hisz elmondtam már a szeretõkrõli véleményemet.

- Én is elmondtam az enyémet.

- Beteg vagy, édes barátom, beteg; de remélem, hogy idõvel meg fogsz gyógyulni.

- És te meg fogsz betegedni, Ternyei, mégpedig általam, ha tovább is folytatod álnokságodat...

- Megállj, Máté, hadd beszéljem ki magamat. Jõjünk tisztába egymással. Tudod, mit?... Hát... igazán szólva, én is szeretem Rózát... no, ne ugorjál föl, ne szakíts félbe... hadd mondjam el a mondókámat. Te is szereted Rózát, én is; te is nõül akarod venni, én is...

- Nem hallgatsz? - szakítám õt félbe.

- Te hallgass hát, míg én beszélek. Aztán majd szólhatsz. Tehát mind a ketten nõül akarjuk venni Rózát. Õ alkalmasint hozzád hajlik; szülõi pedig hozzám. Ez igen természetes; én gazdag vagyok, te szegény. És meggondoltad-e ezt Máté, hogy szegény vagy? És hogy a házasság a szegény embernek végtelen baj? Elnézhetnéd-e jó lélekkel, hogy azon asszony, kit szeretsz, szükséget szenvedjen, nyomorogjon? Mit?... gondold meg ezeket, Máté barátom.

- És ha meggondolom?

- Át fogod látni, hogy nem való neked a házasság.

- És aztán?

- Hogy jobb lesz lemondanod Rózáról. Mondj le, édes barátom. Tudod mit? ha lemondasz: tiéd vagyonom fele. Na, olyan nagylelkû leszek.

- Nagylelkû? Nyomorú vagy!

- Tehát nem fogadod el ajánlatomat?... Sohasem láttam szegény emberben ilyen megátalkodottságot!

- Elég!... Most már elég!... Takarodjál!...

- Megállj, még egyet mondok...

- Nem akarok semmit hallani...

- Jó; hát csak azt adom tudtodra...

- Semmit, semmit!...

- Csak azt, hogy ha az enyém nem lesz Róza, a tiéd sem lesz!

Felelni akartam neki; de hirtelen eltávozott.