|
- Ha az enyém nem
lesz Róza, a tied sem lesz!
Oh, mennyi
gyötrelmet okoztak e szavak nekem. Éjjel-nappal füleimben zúgtak, s zúgások
rémes volt, mint a félrevert harang kongása az égõ ház gazdájának; zúgások
rémes volt, mintha árvizet hallottam volna felém tódulni, mely elnyeléssel
fenyegetett.
Végre eltûnt e
kísértet, mely szüntelenül ijesztgetett. Jegyet váltottam Rózával.
Ternyeit nem
láttam ama jelenés óta, s jegyben járásunk ideje alatt eszembe sem jutott; nem csoda,
mert csak egy gondolatom volt: Róza. Oh, mennyire szeretem õt! Ha rá emlékezem:
még most is, közel ötven esztendõ múltával, fölenged egy része keblem azon
jégtengerének, mit mások szívnek neveznek.
Az esketõ elõtti
napon, délután, Rózánál voltam. Enyelegtünk, ingerkedtünk, nevettünk... egészen
gyermekek valánk. Végre ölembe ültetém, keblemhez szorítám, vállamra hajtá
fejét és ezt súgtuk egymásnak:
- Holnap
ilyenkor, Rózám!
- Holnap
ilyenkor, Mátém!
És örömkönnyeket
csókoltunk le egymás arcáról.
Hm, ha tudná az
ember a jövendõt: e szavakra, hogy „holnap ilyenkor”, sem õ, sem én nem sírtunk
volna örömkönnyeket.
|