VI.

A nagy nap rám virradt.

Mióta Rózával elõször találkoztam, kerültem Bettit, kerültem még gondolatban is; semmit sem hallottam felõle, azon voltam, hogy ne halljak, és... ez éjjel róla álmodtam. Midõn fölébredtem, gondolkoztam felõle, de egykedvûleg. Úgy képzelém õt, mint vízbefúltat, ki hosszan úszott a habok alatt, s most még egyszer fölmerült, hogy aztán örökre elsüllyedjen. Feledésem folyamán úszott õ, s úgy véltem, emlékezetem holdvilága még egy halovány sugárt vet holt arcára.

Múlt éji álmam nemsokára kiment eszembõl.

Közelgett végre az idõ, mely a templomba, az oltár elé hítt, melyre tennap azt mondtuk Rózával: holnap ilyenkor! Néma elragadtatással függött tekintetem szép jegyesemen. Mily szép volt õ menyasszonyi ruhájában, koszorúval fején. És mind e szépség enyém, gondolám, s e gondolatot nem adtam volna a csillagos égért.

A násznép gyülekezett. Összegyûlt. Már indulófélben voltunk, midõn belépett... Ternyei.

- Meg fognak önök bocsátani - szóla -, hogy hivatlan létemre betolakodom; de oly örvendetes újságom van Andorlaki barátom számára, melyet egy percig is halasztani véteknek tartottam. Máté barátom, magad sem remélted ugye, hogy ma kettõs ünnepet ülj? tudniillik: lakodalmat és keresztelõt...

- Mi közöm a keresztelõhöz! - mondám.

- Ej, az isten szent szerelmeért, hogyne volna közöd hozzá? - folytatá Ternyei. - Hiszen az apa te vagy... igen, barátom, a kis Betti egy fiúval ajándékozott meg.

Ez temetõi jelenés volt. Úgy tetszett, mintha Ternyei toronyóra lett volna, mely tizenkettõt ütött, s a szellemeket fölidézte sírjaikból.

Halvány arcok és csend.

- Máté barátom, hát ilyen néma atyai örömed, mi? Pedig aki nem jó apa, vajon lehet-e jó férj?... - folytatá Ternyei.

Miattam beszélhetett volna akármeddig, mert nyelvem le volt kötve, le volt fagyva. Róza szakítá õt félbe:

- Uram, ez szemtelenség, alávalóság! Ön kezemet kérte, és visszautasíttatott... ön Andorlakinak vetélytársa volt... és ez elég magyarázatul...

Ezalatt magamhoz jöttem, s szólék:

- Igen, ez elég magyarázatul, és... de föntebb érzem magamat, semhogy ez alacsony vádat megcáfolni szükségesnek tartsam.

- Nem, Máté, nem szükség õt megcáfolnod, egy szót se e rágalmazóhoz! - monda Róza, hozzám simulva.

- Uram - szólítá meg Rózának atyja Ternyeit -, ideje, hogy távozzék ön körünkbõl...

- Jól van hát, távozom - felelt Ternyei -, de ha nem akarnak önök hallani, majd látni fognak. Isten önökkel, uraim és hölgyeim. Isten veled, Máté barátom, boldog házasságot!

Midõn Ternyei bezárta maga után az ajtót: úgy tetszett, mintha valami irtózatos álmam lett volna, mintha azt álmodtam volna, hogy fojtogattak... fölébredtem és nagyot lélegzém. Siettetém az esküvést. Azt gondolám, hogy a sietés életem ingadozó boldogságát szilárd alapra állítja. Rohanni, röpülni szerettem volna a templomba, az oltárhoz. Ah, minek siettem! Ötpercnyi késedelem talán ötvenévi átkot hárított volna el fejemrõl.

Éppen, amint az egyházhoz értünk, lépett ki onnan két asszony egy... megkeresztelt csecsemõvel.

- Könyörülj rajtam, én istenem! - sóhajték magamban, s ijedtemben úgy megszorítám szomszédom karját, hogy az majd fölsikoltott.

Róza tántorogva lépett amaz asszonyokhoz, s alig érthetõleg kérdé:

- Kié e gyermek?

- Egy szegény leányé - felelt az asszonyok egyike.

- Leányé - kiálta Róza.

- Fájdalom, hogy leányé.

És ezt hallanom kellett!

Róza felém fordult, és reám szögzé szemét... ilyen tekintettel ûzé ki az angyal Ádámot és Évát a paradicsomból.

- Tehát csakugyan igaz? - szóla. - Mentsd magadat, most mentsd magadat. Hallgatsz? Tehát csakugyan megcsaltál...

- Nem, Róza, istenemre téged nem... - hebegém.

- Engem nem? Hanem hát mást, ugye?... S mint megcsaltál mást, úgy fogsz majd engemet is megcsalni...

- Menjünk, Róza, menjünk innen, és hallgass ki...

- Nem hallgatlak ki; hinnék szavadnak, hinném hazugságodat is, mert nagyon szeretlek!... Nem, nem szeretlek, nem foglak szeretni, ha szétszakad is bele szívem, mint e koszorú!

Letépte fejérõl a koszorút, s összeszaggatva dobta azt lábaimhoz.

Az induló hintók robogása keltett föl álmamból vagy halálomból, vagy mi volt? Mit én tudom. Egyedül álltam; nem hittem volna, hogy mindez valóban megtörtént... de ott volt a bizonyság elõttem, az eltépett koszorú. Körülnéztem; azt a csecsemõt... fiamat keresték szemeim. Már elvitték, s ez szerencséje volt, mert kétségbeesésemben a templom falán zúztam volna szét koponyáját... szerencséje volt? Ah, inkább szerencsétlensége. Jobb lett volna neked ekkor, itt halnod meg, szegény, szegény fiam, te!... legalább apád lett volna hóhérod, nem más; s legalább templomnál haltál volna meg, és nem.........

Fölvettem egy levelet Róza menyasszonyi koszorújából.

- Legyen ez emléke annak, hogy egykor én is voltam boldog! - gondolám, s menék.

Mire hazaértem, elvesztettem a koszorú levelét. Visszafordultam a templomhoz, hogy egy másikat vegyek föl, s amint ott voltam, elfeledtem: miért mentem oda? Ismét útnak indultam, és jártam, isten tudja, hol, és gondolkodtam, isten tudja, mit, csak utolsó gondolatomra emlékezem, és az halál volt, öngyilkosság.

- Megölöm magam! - ezzel végzém. - Nem akarok tovább élni, nem élhetek tovább. Hiszen már úgyis eleget éltem! Boldog voltam néhány percig... vagy hónapig? Boldogságban oly hamar jár az idõ; és boldogtalan vagyok néhány század... vagy csak óra óta? Boldogtalanoknak oly lassú az idõ. És én e kínt tovább is szenvedjem?... Minek szenvedjen az ember, mikor oly könnyû menekülni minden bajtól? De nem gyávaság-e meghajolni, eltörni a fájdalom alatt? Nem a legnagyobb gyávaság-e az öngyilkosság?... És ha mindjárt az is, mit én bánom! S hátha még nagyobb gyávaság tûrni a szenvedést, véget nem merni vetni neki?... Mért ne ráznók le a szívrõl azt a hernyót, melyet életnek neveznek? Mért várjuk be, hogy maga essék le róla, mikor már nincs min rágódnia többé!... Isten hozzád, világ!

És mentem a folyónak, hogy beleugorjam. Nem ugortam bele, mert az be volt fagyva. Jutott is ekkor eszembe: tél van-e vagy nyár? Ez a sors intése, gondolám, a sors elzárta síromat, azt kívánja, hogy még éljek. De minek éljek hát?... Minek? Hát nem vagyok-e apa? Igen, élni fogok, élni gyermekemnek, fiamnak és... és... hah, hogy erre még eddig nem is gondoltam!... Áldott légy, sors, hogy elzártad elõlem a halál útját, légy áldott. Óh, ha van élet az élet után, és én a mennybe jutottam volna: leszálltam volna az idvek országából e kárhozatos földre, hogy teljesítsem, amit itt megtenni elfeledtem. Élni fogok gyermekemnek és a... bosszúnak!