VII.

A bosszúvágy késõbb támadt bennem az atyai szeretetnél; mégis erõsebb volt, mint ez. Elõbb mentem Ternyeihez, mint fiamhoz.

- Isten hozott, édes barátom! - kiálta felém Ternyei.

- Ne légy oly szemtelen - válaszolék -, hogy még most is barátodnak nevezz. Ne háborítsd föl lelkemet e szóval. Hidegvérrel jöttem hozzád, úgy akarok végezni és távozni.

- Tréfán kívül, hideg komolyságod jobban meglep, mint a minapi dühöd. És mit akarsz végezni?

- Amit már a minap kellett volna tennem: téged kitörölni az élõk sorából!

- Mily szívesség! Le vagyok kötelezve.

- Vívnunk kell, Ternyei; vagy te ölj meg engem, vagy én öllek meg tégedet.

- Párbaj?

- Élet-halálra!

- Máté, Máté, mikor gyógyulsz már meg?

- Majd ha téged kiirtalak, mert te vagy a nyavalyám.

- Bolond vagy, pajtás, bolond. Szerelem és aztán párbaj! Mondhatom, hogy kopott jelenésekkel gazdagítod a világtörténetet.

- És én mondhatom, hogy te hiába okoskodol itt elõttem. Határozz helyet és idõt, és válassz fegyvert.

- Ám legyen, ha úgy akarod. Tehát a fegyver: semmi... a hely: sehol... az idõ: soha. Aztán, remélem, pontosan meg fogsz jelenni...

- Csakugyan olyan gyáva vagy, amilyennek tart a világ, látom.

- Már megengedj, Andorlaki, én nem gyávaságból kerülöm a párbajt, hanem elvbõl.

- Ismerjük az ilyen elveket.

- Hidd el, ha mondom...

- Oh, nagyon hiszem!... De mit vesztegetjük a szót hiába. Akarsz-e vívni, vagy nem?

- Mondtam már, hogy nem.

- Úgy hát kényszeríteni foglak.

- Szeretném tudni: miként?

- Meg fogod tudni! - szólék, s távozám.

Tudtam, mily szenvedéllyel, dühhel szokott kártyázni. Úgy hivém, könnyû lesz õt ily alkalommal annyira fölingerelnem, hogy vagy elfogadja kihívásomat, vagy éppen õ híjon ki engemet. Várva vártam, hogy õt kártyaasztalnál találjam, mibe egyébiránt nem sok idõ telt. Kártyázott, de egyre nyert. Máskorra kellett tervemet halasztanom. Következõ alkalommal is nyerni kezdett... nyert... már újra távozni akartam, midõn a szerencse fordult, és õ elkezdett veszteni. Egyre vesztett. Mindinkább tûzbe jött, s nagyobb-nagyobb összeget tett föl. Végre roppantat kockáztatott... kártyája jön... megnézi... ki akarja vágni, hogy nyert; ekkor kikapom kezébõl, és ízrõl-porra szaggatom. Fogát csikorgatva ugrott föl, és nekem... de hirtelen megállt, ismét leült, s hidegvérrel mondá a szolgának:

- József, új kártyát. Barátim - folytatá játszótársaihoz -, ez a pimasz erõnek erejével vívni akar velem, de azért sem éri célját, hahaha!

Pofon vágtam, õ rögtön visszavágott. Társai kacagtak, s én látva, hogy nem boldogulok vele, ott hagytam õket.

Még azon nap estéjén Ternyei lakására mentem. Magammal hítam szolgámat.

- Itthon urad? - kérdém Ternyei szolgájától.

- Igen - felelt az.

- Jer be velem, jertek be mind a ketten - mondám a két legénynek.

Bementünk.

- Itt megálljatok - szólék a szolgáknak. - Ternyei - folytatám -, jer beljebb egy szobával.

- Minek?

- Jössz, vagy nem?

- De mivégre?

- Ha nem akarsz jõni, mindegy, itt is végezhetek...

- Menjünk tehát.

- Ternyei Boldizsár - kezdém a másik szobában -, utoljára kérdem: meg fogsz-e víni velem, vagy sem?

- Ismét ez a párbaj, és mindig csak a párbaj... sohasem láttam ily unalmas embert!

- Ternyei Boldizsár, látod e karikást hónom alatt?

- Nos?

- Fülednél fogva húzlak innen szolgáink elébe, és addig foglak korbácsolni, míg a párbajt el nem fogadod... szolgáink elõtt, érted?

Ternyei meghökkent, elsápadt.

- Aha, jól tapintottam! - gondolám.

- De Máté, te mégis rettenetes ember vagy - szólt oly hangon, mely talán akarata ellen esedezõ lett.

Nem feleltem, hanem megragadtam fülét, s vonni kezdtem a másik szoba felé.

- Andorlaki, megállj, egy pillanatig, kérlek... lásd, hogy hozzánk hasonlók elõtt meggyaláztál, ezt föl sem vettem; de szolgák elõtt, Máté, szolgáink elõtt nem engedhetem, hogy csúffá tégy.

- Rajtad áll, a csúfságot eltûrni vagy elhárítani...

- De ha én víni egyátaljában nem akarok, vagy nem merek, hogy az igazat kimondjam...

- Még egyszer mondom: fülednél fogva viszlek ki, és fölhasogatom korbácsommal ruhádat és bõrödet ama legények elõtt.

- Tehát hajthatatlan vagy?

- Az.

- Máté, nem könyörülsz?

- Nem.

- Óh, istenem, teremtõm!... Nem, szolgák elõtt nem engedem magamat megbélyegezni; inkább le hagyom vágni karomat vagy orromat... igen... tehát... víni fogok. De te híttál ki; jogom van fegyvert választani.

- Válassz!

- Kardra megyek... ez nem oly könnyen halálos, mint a golyó.

- De nekem jogom... - hirtelen meggondoltam magamat, s folytatám -, jól van, tehát kardra! Mikor és hol?

- Mindegy akármikor és akárhol, ha már meg kell lennie.

- Tehát holnap napfölkeltekor az akasztófa mellett. De ha meg nem jelensz?

- Ott leszek, becsületemre!

- Eh, becsületed...

- Bízzál bennem. Szavamat adtam, s amit megígérek, meg szoktam tartani... hisz ezt már te is tapasztaltad...

- Hallgass, nyomorú! - vágtam közbe. - E gúny ajkadon a félelem miatt nyavalyatört lelkednek tajtéka. Tehát holnap, napfölkeltekor, az akasztófa mellett!

És ezzel távozám szolgámmal együtt.

- Te, Jancsi - szólék hozzá útközben -, holnap víni fogok; segédem lész.

- Szívesen, uram, s mi dolgom lesz új hivatalomban?

- Semmi, csak nézni fogod, hogy ölöm meg Ternyeit.

- Oh, ezer örömmel!... Hanem hátha ön talál valahogy odaveszni, jó uram?

- Ha én veszek oda? Akkor eltemetsz. Tudod, hol tartom pénzemet; azt el fogod vinni annak a leánynak, aki... aki nálam is volt néhányszor azelõtt. Emlékezel rá? Betti. Ennek viszed el pénzemet. Bútorom és ruhatáram pedig a tiéd lesz; megérdemled, mindig jó fiú, hû cselédem voltál. Hanem, igaz, úgy temess el, hogy senki észre ne vegye síromat, mert halálomnak titokban kell maradnia. A világ majd azt fogja gondolni, hogy bánatomban elbujdostam; s úgy kell, hogy ezt gondolja. Gyilkosomon kívül csak te fogod tudni, hogy nem bujdostam el, hanem otthon vagyok... a sírban, melynek helyét szinte csak te fogod tudni. Aztán te, Jancsi, néha-néha csak eljössz síromhoz, s tán egy-egy könnyet is ejtesz rá? Mit?... No, ne bolondozz hát! Hiszen nem mondtam, hogy már most kezdd el a sírást. Ne könnyezz, jó fiú. Ez mind csak mesebeszéd volt... nem én leszek az, aki meghal. Eszem ágában sincs, hogy meghaljak. Bízom az örök igazságban, és ez Ternyei halálát kívánja, nem az enyémet, a megbántottét, az oly éktelenül megbántottét.

Hazaértünk. Lefeküdtem. Meghagyám Jancsinak, hogy öt óra tájban fölkeltsen, ha föl nem találnék ébredni. Nemsokára elaludtam. Az éjféli óraverés fölriasztott álmamból. Kinyitám szemeimet, körülnéztem. A gyertya égett szobámban; hosszú hamva lekonyult, s végén rózsák voltak. Jancsi karszékemen ülve szendergett; szeme be volt hunyva, de pilláin könnyek csillogtak a gyertya bágyadt világánál. Szegény jó fiú! Könnyezve aludt el, s bizonyosan miattam sírt.

- Tán korán is van még, uram! - mondá szolgám, amint hajnalban elindulánk.

- Mire odaérünk, jóformán feljön a nap - válaszoltam, s menénk.

- Jaj, elfeledtem bezárni az ajtót! - kiálta föl Jancsi, és visszaszaladt.

- Ez nem jót jelent - szóla, amint utolért a kapunál.

- Micsoda? - kérdém.

- Hogy az ajtót nyitva feledtük.

- Hát babonás vagy, te Jancsi?... De meg, ha magyarázni akarjuk, én éppen jó jelnek tartom. Lásd, az ajtó nyitva maradt... ez azt jósolja, hogy csakugyan visszajövök.

- Hm, meglehet. Adja isten.

Magyarázatom nagyon megnyugtatta õt.

Még üresek és csendesek voltak az utcák; csak a kakasok kukorikoltak koronként, s a távolban hangzott néhány férfi éneke, kik alkalmasint részegen mentek haza valami csapszékbõl. Gyors léptekkel folytattuk utunkat, amennyire képesek voltunk a nagy hóban; mert, úgy látszott, egész éjjel esett a hó. Kiértünk a városból. A fehér róna úgy állt elõttünk, mint egy óriási terített asztal; rajta egy tányér... a hollók tányérja... az akasztófa.

Nemsokára, hogy odaértünk, láttunk két alakot felénk közeledni. Ez õ; mégis eljött, gondolám. Néhány perc múlva elõttünk állt Ternyei segédével.

A keleti láthatár szélén a hó fölött piros szalag futott végig, mely a napjöttét hirdeté; vörös lett az ég, mintha gyilkot döftek volna szívébe, s vér folyna sebébõl. Lassanként halványodott... megjött a nap, az orvos, ki vére ömlését megállítá.

Sugártalanul, komoran nézett ránk a nap a ködön keresztül, mintha azt akarta volna mondani, hogy:

- Most állítottam el egy seb vérét, s ti máris vért ontotok.

Szótlanul közeledénk egymáshoz. Ternyei elényújtá a két kardot, hogy válasszak. Keze reszketett. Én megvetõleg mosolyogtam rá; észre látszott venni, mit mosolygok, mert ekképp szólt:

- Hûvös az idõ.

- De kimelegedhetik az ember, míg a várostól ebben a hóban idáig gyalogol - válaszolék.

Látszott, hogy el akart pirulni szavaimra, de vére kissé távol járt arcától.

- Válassz tehát! - szóla, a kardokat folyvást tartva.

- Nem kell egyik sem - mondám.

- Tehát nem vívunk? - kérdé, s holt arca éledni kezdett.

- De igen.

- Nos?

- Mindenesetre vívunk; de, ha neked jogod volt, mint kihívottnak, kardot választani: nekem jogom van...

- Mi? Mi jogod van? - kérdé akadozva.

- Erõsebb fegyverrel víni - válaszolék.

- És mi az?

- Azt sem tudod? Pisztoly...

- Pisztoly?

- Igen.

- Nálam nincs pisztoly...

- Óh, van nálam!

- De én nem tudok lõni...

- Nagyon közel fogunk állani...

- Úgy meg is lõhetsz...

- Éppen azt akarom.

- Ah - sóhajtott fel -, látom, hogy erõvel életem ellen törsz. Tégy, amit akarsz. Mindenre kész vagyok. Mint csináljak?

Kivontam zsebembõl két pisztolyt, s elébe tartottam.

- Válassz! - mondám.

Az egyikhez is nyúlt, a másikhoz is; végre elfordította fejét, s az egyiket kivette kezembõl.

- Hány lépésrõl? - kérdé.

- Sehányról, majd csak így egymás mellõl - feleltem.

- Mit? Egymás mellõl?

- Igen.

- Hogyan?

- Csak úgy szépen, hogy mind a ketten egymás szívének szögezzük a pisztolyokat.

- Hisz úgy mind a ketten meghalunk.

- Csak az egyik pisztoly van megtöltve.

- S a másik...

- Üres.

- Elhiggyem-e ezt?

- Mindegy, akár hiszed, akár nem.

- Óh, te meguntad életedet, és most engem is a pokolba akarsz rántani magaddal...

- Ne fecsegj. Állj ide!

- Isten neki! Itt vagyok.

- Közelebb, közelebb...

- Mégis? Na...

- Így!

Szemközt álltunk. Pisztolyom vége mellét érte, s az övé az enyémet.

- Jancsi - szóltam inasomhoz -, olvass hármat. A harmadikra elsütjük.

Ternyei görcsösen szorította össze fogát, s szemeit behunyta. Keze úgy reszketett, hogy a pisztoly majd kiesett belõle.

Jancsi olvasni kezdett:

- Egy...

- Kettõ...

- Három...

Egy pisztoly csattant, a másik durrant.

A hó piros lett... az én véremtõl.