VIII.

Ternyei golyója csak egy oldalbordámat törte el, s bal kezembõl egy darab bõrt és húst szakított ki. Miért is reszketett úgy az a nyomorú teremtés, miért nem lõtte keresztül szívemet!... Ha már õt pártolta az igazságtalan szerencse, ha én nem lõhettem õt agyon.

Hosszan feküdtem sebemmel.

Orvosom minél nagyobb nyugalmat tanácsolt; azért meghagyám szolgámnak, hogy senkit be ne eresszen hozzám semmi szín alatt, annyival is inkább, mert Ternyeire nézve becsületbeli kötelességemben állott titkolnom, hogy párbaj következtében vagyok beteg.

Egyszer késõ este jött be hozzám Jancsi, s jelenté, hogy valaki beszélni akar velem.

- Tudod parancsolatomat - feleltem.

- Tudom, uram, de erõvel be akar törni; alig tartóztathattam vissza.

- Ki lehet? Nem ismered?

- Nem ismerhetem, mert fátyol van az arcán...

- Fátyol? Tehát hölgy?

- Igen, uram.

- Hölgy? Hm; bizonyosan Betti lesz... ereszd be szegényt; és maradj magad kinn.

Szolgám kiment. A hölgy bejött. Fátyolát fölveté.

Nem volt Betti.

Róza volt.

Keservesen zokogva borult reám... éppen sebemre, melynek eddig minden érintés fájdalmat okozott. De ez édes teher alatt elfelejtém, hogy oldalam és karom keresztül van lõve.

- Milyen halvány vagy, Máté - szóla, amint fölemelé fejét keblemrõl -, milyen halvány az arcod...

- Mint a tiéd, Róza.

- Óh, én sokat szenvedtem, nagyon sokat.

- Én is, Róza, én is!

- És teéretted, Máté...

- Úgy egymásért szenvedtünk...

- De nem szemrehányásként mondom - tevé hozzá oly nyájas hangon, milyentõl megédesülne hetvenéves életem minden keserû emléke, ha most hallanám.

- Köztünk - folytatá ágyam szélére ülve -, köztünk vége a szemrehányások idejének, mert... hah, Máté, mi lelte karodat és oldaladat? Be vagy kötve... és én az imént rád nehezedtem...

- Egy kis sebem van...

- Nagyon megnyomtam, ugye?

- Ah, nem; örömest viselném e sebet az örökléten át, ha e teher nehezednék rajta, mely az elébb nehezedett.

- Elhiszem, Máté, de ma utoljára látjuk egymást...

- Utoljára? Óh, most már fájni kezdenek sebeim!

- Mi lelt? Szólj, mi bajod?... Hallgatsz? Miért nem mered megmondani? Valami veszélyes betegség, ugye? Ne félj, ne gondold, hogy elhagylak miatta...

- Neked megmondom, Róza, neked nem akarok hazudni... párbajom volt.

- Párbaj? Az istenért! Mi okból?

- Te voltál az oka, Róza.

- Én? Óh! És kivel?

- Teérted ki mással vívtam volna, mint Ternyeivel.

- Hah, férjemmel! - sikolta Róza.

- Férj... fé... - képtelen voltam kimondani e szót: férjeddel. - Eredj, Róza, eredj - szólék kis idõ múlva -, te engemet soha nem szerettél, nem szerethettél!

- Nem szerettelek!... Azt mondja, hogy nem szerettem õt!...

- Hogy adhattad kezedet halálos ellenségemnek, aki agyonverte lelkemet, óh, Róza!

- Ha fájáról leszakad a levél: mindegy már akkor neki, akármerre fújja a szél. Szülõim kedvéért tettem, és, látod, bosszút is akartam állani... rajtad. Bosszút álltam... de magamon. Sajnálj, és ne kárhoztass!... De ne beszéljünk errõl többet, Máté. Ma utolszor vagyunk együtt az életben, utolszor! Ah, érzed-e e szónak irtózatosságát? Érzed-e úgy, mint én?... Utolszor lenni azzal, kit szeretünk! Megtébolyodom, mielõtt... ah! Vigasztalj meg, barátom, kedvesem; mondd meg igaz lelked szerint... de nem, ha nem lesz is igaz, ha hazudsz is, csak mondd, hogy jobban szerettél, vagy legalább úgy szerettél, mint azon leányt...

- Ah, Róza, te hát csak azért jöttél még egyszer hozzám, hogy gyötörj? Ez kegyetlenség!

- Nem, édes lelkem, én nem akartalak megbántani, bocsáss meg! De megnyugtatásomul... hogy nyugodtan, boldogan haljak meg... ha majd meg kell halnom; mondd, hogy szerettél...

- Szerettelek és szeretlek, Rózám!... Mennyire szeretlek, azt ki nem mondhatom, de szerelmem nagyságának tanúja itt összezúzott csontom. És szólj: miként hitessem el veled, hogy te vagy az egyetlen, kit valaha szerettem, és bizonyosan, kit szeretni fogok is.

- Köszönöm, Máté, köszönöm! Óh, ennyit nem reméltem, nem mertem remélni. Ha én ezt akkor tudtam volna, ha bizonyos lettem volna ebben: most... de most már késõ minden ha.

Lankadtan csüggeszté le fejét, és megpillantá kezemen jegygyûrûjét.

- Hah - folytatá örömmel -, e gyûrû még kezeden van?

- És ott lesz mindhalálig, Rózám! - mondám én.

- Tedd ezt, kedvesem, tedd ezt. Lásd, a tied is itt van még, és elviszem magammal oda, hová nemsokára menni fogok: a sírba. Óh, e gyûrû csillagom lesz a föld sötét éjjelében. Mit gondolsz szerelmem, túléli-e testünket lelkünk? Még ezelõtt csak egy órával is óhajtottam meghalni és megsemmisülni; de most mióta tudom, hogy szeretsz, kívánom, hogy legyen élet holtunk után is. Nem bánom, ha nem jutok is a mennybe, az idvesség honába; csak a földben, a hideg földben legyen eszméletem... ott is boldogan fogok végetlen idõkön át elmerengeni azon, hogy te szerettél.

És így beszélgeténk hosszan hosszan... mit mondok? Hosszú lett volna-e egy század ily boldogságban!

Óh, istenem, milyen rég volt ez, milyen messze van tõlem ez az este, negyvennyolc év terjed köztem és közte; negyvennyolc év! És azóta nem volt csak egyetlen boldog órám sem. De lelkem föl-fölül az emlékezet csónakára, és átevez az esztendõk széles folyamán ezen estéhez, ezen elveszett paradicsomba, s a lomb, melyet régi boldogságom zöld fájáról hoz, eltakarja kopasz homlokomat, ezt a szélvészes tenger habjaitól ostromolt puszta kõsziklát.

Nem tudom már, mi emlékezteté Rózát, hogy végre távoznia kell tõlem.

- Itt az ideje, hogy menjek - szóla -, hogy elhagyjalak. Mátém, tehát... ah, nem merem kimondani a búcsúszót; félek, hogy szívem nem fog megrepedni bele... pedig én azt szeretném. Ha kedves volnék isten elõtt: itt hagyna meghalni közeledben...

- Ne búcsúzzál, édes angyalom, még látjuk egymást...

- Nem fogjuk egymást látni többé, Máté...

- Talán...

- Soha... soha többé!

- Magad nem akarod?

- Én ne akarnám? Én?... de nem lehet... nem lehet... arra kérnélek, jõj el síromhoz...

- Sírodhoz?

- Ha meghalok... de az ember azt sem tudhatja, hol fogják eltemetni. Hanem, ha megtudod, hol takarítottak el: látogass meg, kedvesem, hajolj le hantomra, s mondd ki nevemet... óh, én meg fogom hallani, bármi mélyen lesz is ásva sírom, és feljövök hozzád, és karjaimba szorítalak, ha nem rettegsz majd tõlem... mert nem leszek talán oly szép, mint egykor valék; de nem foglak kevésbé szeretni, mint most!

Lázasan szorított szívéhez, és csókolt, mintha belém akarta volna lehelni lelkét. Óh, ez gyötrelmes-édes ölelés volt, mintha a leszakadt mennyország a pokol mélyébe esett volna, s összekeveredett volna az idvesség és a kárhozat.

Kiszakasztá magát karjaimból, és elrohant.

Soká nem alhattam el, egész reggelig, Sírtam... zokogtam... jajgattam... õrjöngtem.

Reggel felé elalvám.

Gyönyörût álmodtam.

Álmamban folyam partján álltam, s néztem habjaira, melyek ringatva vittek egy haldokló hattyút... a hattyú végdalát zengé, és én hallgatám elragadtatással.

Következõ nap azon hírt hallottam, hogy Róza a vízbe ugrott és belehalt.