|
Ahogy fölgyógyultam,
elsõ gondom volt fiam anyját keresni föl. Elveszem õt, nõül veszem Bettit,
gondolkodám, igen, fiam kedveért. Nekem nem kell feleség; de ama szegény
gyermeknek életet adtam, tehát nevet is adok neki. És mi elleszünk majd
Bettivel, nem mint lángoló szeretõpár, hanem mint békés szomszédok... nem mint
két csillag, melyek az égen vándorolva egymásnak világítnak és egymást
melegítik; hanem mint két halom, melyek egy közöttök emelkedõ csemetét a szelek
ellen oltalmaznak. S hátha még a holt láva szívem körül, e kitombolt tûzokádó
hegy körül, fölelevenedik s zöld sarjat fog hajtani?... Ah, soha! Mert ahhoz
századok kellenének.
Bementem
Bettiékhez. A szobában egy öregasszony volt, Betti anyja; karján egy
kisgyermeket ringatott, az én fiamat. Hozzá közeledtem... szeme hunyva volt
félig; szendergett. Ráhajoltam és megcsókolám... ajkam igen hideg lehetett, oly
hideg, mint szívem volt, mert a gyermek hangosan sikoltott föl csókomra. Vagy
talán szemrehányást akart tenni azért, hogy életet adtam neki?
- Hol van Betti?
- kérdém az öregtõl.
- Néhány nap óta
nincs honn - válaszolt õ.
- És hol van?
- A temetõben.
|