X.

- Andorlaki úr - szólott Betti anyja szomorú, reszketõ hangon -, Andorlaki úr, ön leányommal nem bánt nemesen...

- Dorgáljon, asszonyom - válaszolék én -, dorgáljon bátran! Türelemmel fogom végighallgatni, mert nagyon elismerem, hogy megérdemlem azt öntõl.

- Szerencsétlen leányom! - folytatá egy könnyet törölve le szemérõl, melyen meglátszott, hogy ez a könny nem volt az elsõ e napokban. - Szerencsétlen leányom! Tudta õ, hogy önnek neje sohasem lesz, hogy ön nem fogja õt elvenni, és mégis odaveté magát az ön karjaiba. Hányszor intém õt: „Leányom, kerüld Andorlakit, mert õ meg fog csalni téged”... „Mit én bánom! - felelt a boldogtalan -, én szeretni fogom õt, ha megcsal is!”... „De a megbecstelenítés, a szégyen, a gyalázat!”... „Megbecstelenítés, szégyen, gyalázat! Szeret-e az, aki erre gondol? Szerettük-e azt, akiért ezt el nem merjük viselni?”... Így gondolkozott leányom, Andorlaki úr...

- Nemeslelkû leány! - sóhajték én.

- Igen, nemeslelkû leány, és ön mégis oly nemtelenül viselé magát irányában. Amint mondám, nem várta, hogy ön õt nõül vegye; de azt remélte, hogy néha, bármily ritkán is, be fog ön tekinteni hajlékunkba, s ha szerelembõl nem is, legalább irgalomból csak vet feléje egy-egy tekintetet. Remélte, hogy koronként meg fogja önt láthatni, csak azért, hogy térdeit átkulcsolhassa, és mondhassa önnek: rúgj el magadtól, és aztán nyújtsd ide lábadat, amellyel elrúgtál, hogy megcsókolhassam azt!... Ezt remélte leányom; de mint ön, úgy reménye is megcsalta õt, szegényt. Ön feléje sem jött, kerülte még az alkalmat is, mely által hírt hallhatott volna leányomról. Midõn gyermekét a kereszteléstõl hozták ki a templomból, ön akkor ért oda, mint võlegénye egy más hölgynek. Az isten nem engedheté, hogy éppen ekkor férj legyen ön. Leányomnak tudtára esett e történet, és megörült rajta. Nem káröröm volt ez, nem irigylette õ ama hölgytõl a boldogságot; de gondolá, hogy most már szabadabban lehet ön apa, mint ha azon házasság megtörtént volna. Azon reményével már rég fölhagyott, hogy önt mint szeretõ láthassa; de hivé, hogy meg fogja ön látogatni mint anyát, meg fogja ön látogatni gyermekét, és hallani fogja az ön ajkairól e szót: fiam! Nem hallotta soha, és hetekig szenvedett, és hetek múltával vége lett szenvedésének, istennek hála. Óh, milyen nyomorú az én életem!... Õ volt az egyetlen, kinek én azt mondtam: gyermekem! És annak halálára, ki egyedül volt szívemhez kapcsolva, ki egyedül szeretett engem, annak halálára azt kell mondanom: hála istennek.

A szegény asszony fájdalmasan zokogott. Annyira meg voltam illetõdve, hogy tán magam is sírva fakadtam volna; de szemeim forrása ki volt apadva azon éj óta, midõn álmamban egy haldokló hattyút láttam a folyam hullámain.

- Szegény Betti! - sóhajték. - Ellensége volt a sors...

- A sors? - szakíttatám félbe. - A sors? De hiszen közös szokás: saját hibáinkért a sorsot vádolni.

- Én méltán vádolom a sorsot - válaszolék -, mert minden hibámat jóvá tettem volna...

- Ön jóvá tette volna hibáját? - kérdé gyermekem nagyanyja kétkedõ, keserû mosollyal.

- Igen, jóvá tettem volna - feleltem. - Hosszas betegségem gátolt, hogy gyermekemet és az önét, kikre többször, sokszor gondoltam, meg nem látogatám. Ma hagytam el szobámat elõször, és ezen hajlék az elsõ, melybe beléptem... és tudja-e ön, asszonyom, miért jöttem?

- Jötte valóban meglepett; kíváncsi vagyok tudni okát.

- Azért, hogy Bettinek tudtára adjam, miszerint gyermekemnek atyja és neki férje kívánok lenni.

- Ah, uram, ön ámít engemet, miként elámította leányomat... Hanem mi haszna volna ebbõl? Miért hazudna most én elõttem? Én hiszek szavainak, noha hihetetleneknek tetszenek azok. Óh, teljesítse, amit most kimondott, annál könnyebben teheti, mert már úgyis csak az egyik vár teljesítést. Ha nem lehet ön gyermekem férje, legyen atyja e fiúnak, szegény kis unokámnak.

- Atyja leszek, asszonyom. És... hol fekszik Betti?

- A nagy kereszt irányában, a gyalogút mellett, balra... miért?

- Csak óhajtom tudni...

- Ah, isten áldja meg önt érte, uram!

Eltávoztam.