XI.

Mit cselekedjem azzal az emberrel... Ternyeivel? - kiálték föl többszöri, hosszú gondolkodások után -, mit cselekedjem vele? Adj eszmét, én istenem, adj egy bosszúeszmét! Megvíjak még egyszer vele? Életemet nem szabad kockáztatnom, mert megfogadtam, hogy apa leszek. De különben sem vívnék többé az életben... tapasztaltam már, mily igazság van a párbajokban. Aztán mit érne nekem, ha megölném is Ternyeit? A halál nem hosszúállás. Azzal csak jót teszünk, kinek életét vesszük el. Ternyeinek élnie kell, élnie nyomorultan!... De az a kérdés: mint tegyem õt nyomorúvá, legnyomorúbb teremtésévé az istennek?... És hiába feszítem eszemet, hiába töröm fejemet; nem találok semmi módot. Várni fogok. Az idõ már sokat meghozott magával; talán engem sem fog végképp elmellõzni. Várjunk tehát, és bízzuk magunkat az idõre.

Ezen nyugodtak meg kóbor gondolatim.

Ami kis hivatalom volt, arról is lemondtam, mert szétzúzott lelkem mindenre képtelen vala.

Csekély pénzzel bírtam, de elég volt, hogy belõle több évig neveltessék gyermekem.

- Itt van mindenem - szólék Betti anyjához -, fordítsa ön gyermekem szükségeire.

- Mindene? Hát ön mibõl fog élni?

- Nem tudom...

- És mi szándéka van önnek? Mit fog tenni?...

- Nem tudom.

- Jövendõje?...

- Ne kérdezzen, asszonyom - válaszoltam -, nem tudok semmit. Tartsa meg e pénzt, és gazdálkodjék vele, amint lehet; mert nem tudom, mikor adhatok ismét. De legyen ön meggyõzõdve, hogy nem fogom elfelejteni fiamat, ha pénzhez jutok.

- Tartsa meg ön ennek egy részét legalább - unszolt a jó asszony.

- Megtartottam annyit, amennyi egy kis idõre biztosít az éhhalál ellen - feleltem. - Több nem kell, majd ád az isten. Éljen boldogul, asszonyom, én elmegyek innen, itt nem maradhatok; talán messzire megyek, de visszatérek minden bizonnyal. Isten önnel. Isten veled, szegény kisfiam, te... ah, még azt sem tudom, minek keresztelték? Mondja meg nevét, asszonyom. Nem tudom: fogok-e imádkozni, de ha igen, hadd tudjam imádságomba foglalni.

- Leányom az ön nevét akarta neki adni; de én nem engedtem...

- Jól tette ön, asszonyom, mert nevemmel együtt talán balsorsomat is öröklötte volna...

- Nagyatyjára kereszteltetém õt Bálintnak.

- Andorlaki Bálint! Nem hangzik rosszul... hm, hogy jut eszembe most, azt próbálni: jól hangzik-e vagy sem? Tehát isten veled, Bálintom, kisfiam, isten veled. Ha megtanulsz beszélni: emlegesd néha szerencsétlen, bujdosó atyádat.

Fiamtól hazamentem.

- Jancsi - szólék legényemnek -, amit a párbaj elõtt neked ígértem: bútorom és ruhatáram legyen a tiéd. Csak a legszükségesebbeket viszem magammal az utóbbiból.

- Viszi ön?

- Igen, viszem.

- De hova?

- Azt a jóisten tudja.

- Ön tréfál, uram.

- Ej, hát már oly rég halt meg jegyesem, hogy tréfálni volna kedvem, vagy oly kevéssé szerettem õt, hogy ily kis idõ...?

- Nem, ön nem mondhatja ezt komolyan - szakíta félbe szolgám.

- És miért ne mondhatnám?

- Mert... mert... hova mehetne ön?

- Azt magam sem tudom, mondtam már, de megyek. Utolszor látjuk ma egymást, Jancsi. Adjon isten neked jó gazdát, mert megérdemled.

- Olyan jót nem ad többé, mint ön volt, uram.

- Eh, ne beszélj ilyen balgaságot. Add ide kezedet, hadd szorítsam meg. Isten veled!

Megragadta kezemet, s csókja és könnyei egyszerre érték azt. Már jó messze haladtam az utcán, midõn véletlenül visszatekinték, s látám õt távolban engemet követni. Megálltam, hogy bevárjam. Félénk nyájassággal közeledett hozzám, mint a megvert kutya.

- Hát mit akarsz még, Jancsi? - kérdém.

- Csak egy darabra kísérem el önt, uram. Engedje meg, könnyebb lesz a lelkemnek.

- Nem, nem, Jancsi, eredj vissza, kérlek...

- Úgy hát szerencsés utat kívánok!

- Hiába kívánod, Jancsi, nehezen lesz belõle valami. No, isten áldjon meg, jó fiú.

- Isten önnel, isten önnel!

S mentünk, én elõre, õ vissza. Az utca sarkán még egyszer visszanéztem... õ kalapjával intett felém a távolból.

A temetõbe tartottam, hogy fölkeressem a szegény kis Betti sírhalmát.

Szép derült alkony volt. Tavaszodni kezdett az idõ, a fák hajtottak, a tavalyi száraz füvek között a sírokon itt-ott zöld sarjak bújtak elõ. Midõn a temetõbe értem, a nap utolsó sugárait lövellé a keresztekre, melyek között magasan emelkedett a nagy fehér feszület, repkénytõl környezetten. A temetõ ajtajához közel egy roskadozó sírhalmon ült egy igen öreg, szegény asszony, ki ájtatosan imádkozott, olvasóval kezében. Más nem volt a temetõben, csak ezen aggastyán és én és a csendesség. Halk léptekkel, érzéketlenül haladtam a mondott gyalogúton a nagykereszt irányában. Már elfeledtem, mit mondott Betti anyja: az úttól jobbra vagy balra fekszik-e leánya, azért mind a két oldalon sorra olvastam a keresztek föliratát. Egyszerre, mintha feneketlen örvény szélére bukkantam volna, megálltam, és úgy tetszett: szívem is megállt egy pillanatra... aztán, mintha ki akarta volna pótolni, amit elmulasztott, gyorsan kezdett verni. Egy név állított meg... Róza neve... az én Rózámé! Leborultam sírja elõtt, és csókoltam fejfáját.

- Tehát itt nyugszol, itt enyészel, édes idvességem! - kiálték föl.

Újra elolvasám nevét... tudja isten, oly jólesett azt olvasnom. Fejfája piroslott a nap végsugarától... egyszerre sötét lett... Félve tekintettem körül; azt gondoltam: valami ellenséges kéz takarta el szemem elõl Rózám nevét. A nap leáldozott. Túlnan a még leveletlen, gyér fák között megkezdé útját a telihold, bágyadt halovány arccal, milyen a szenvedõ hûség.

- Megtaláltam sírodat, Rózám, szép kedvesem! - szólék. - Tudod-e, mi volt végszavad hozzám? Azt mondád te, hogy hajoljak le hantodra, s híjalak neveddel... te meg fogod hallani, bármi mély lesz is sírod, és feljössz hozzám, és megölelsz, mert még itt is szeretni fogsz. Lehajlok hát hantodra, és nevedet hangoztatom, kedves nevedet, imádott Rózám! Halld meg ott alant... és kelj föl... Ah, te nem jössz; nem hallod-e hangomat, vagy már elfeledtél engemet, ki téged sohasem foglak elfelejteni? Óh, nem, azt nem hiszem; de te már meghaltál, és a holtak nem kelhetnek föl, csak éjfélkor. Jó, be fogom várni az éjfélt, hogy még egyszer láthassalak, kit jobb lett volna soha nem látnom!

Így panaszkodám magamban, és vártam az éjfélt, sírhalmán ülve, fejfájára támaszkodva. Minden véle töltött órám emléke átvonult lelkemen, édesen, mintha eolhárfa pengett volna keblemben, mert azok boldogságos órák valának.

- És hová lett e szép idõ? - kérdém, s keresve tekinték szét a földön és égen: körülöttem a fák és keresztek hosszú, sötét árnyat vetének. A földön a harmatcseppek, az égen a csillagok ragyogtak... csak szívemben nem ragyogott semmi. Fölsóhajtottam, és sóhajomat messzirõl meg lehetett volna hallani, mert csend volt, oly csend, mintha a világ nem létezett volna. Csak távol, alig hallható távolban zengett egy pásztorfuvola oly édesbúsan, hogy azon haldokló hattyú énekét véltem hallani, melyet álmamban láttam a folyam ringató hullámain.

És ezalatt közeledék az éjfél...

Ütni kezdett az óra...

Olvastam...

Tizenkettõ!...

Összeborzadtam...

Fáztam és izzadék...

Iszonyodva tekinték körül...

És mit láttam?...

Irtóztató jelenés!...

A sírok megnyíltak. Mindnyájan. Egyszerre. Csak mellettem Rózáé nem. A megnyílt sírokból kiléptek a halottak... ifjak vének, hölgyek, férfiak. Csak Róza nem volt köztök. A szellemek mellettem lebegtek el. Hallottam, véltem hallani ruháik suhogását, csontjaik koccanásait.

- Hah - kiálték föl -, minden sír nyitva, csak a tiéd nem, Róza; a világ minden halottját látom, csak tégedet nem, Róza!... Hol késel? Miért nem jössz? Még egyszer látnom kell téged, szívem kitépett gyökere! Még egyszer látnunk kell egymást. És te csak nem jelensz meg? Nem jössz fel sírodból?... Jól van, hát én megyek le hozzád!

Õrült gondolat gyújtá meg agyvelõmet.

Rohantam a sírásó kunyhajához, mely a temetõ közepén állott. Megzörrentem ablakát.

- Ki az? - hangzék ott benn.

- Nyiss ajtót! - mondám.

- De ki az?

- Csak nyiss ajtót!

- Minek?

- Nyisd ki az ajtót, vagy rád gyújtom a házat és meggyilkollak. Nyisd ki!

- Hah, zsivány... haramja...

- Csitt, ne kiálts... én nem vagyok haramja... jõj ki, és meg fogod látni, hogy nem vagyok az. Jõj ki, jó ember, kérlek, kényszerítlek, légy irgalmas!

Esedezõ hangom megindíthatta a sírásót, mert kijött.

- Ki az hát? - kérdé, amint az ajtót nyitá. - Mit keres itt, uram, ily késõn? Mit kíván tõlem?

- Mit kívánok?... Mit is kívánok csak? Úgy, igaz! Adj nekem ásót, kapát...

- Mi végre?

- Ne kérdezd, csak adj. Ha nem adsz: agyonlõlek... töltött fegyver van nálam.

- Hah, csakugyan zsivány...

- Nem, nem igaz, nem vagyok zsivány, nincs töltött fegyverem, csak ijeszteni akartalak. De õrült vagyok, ember, úgy nézz a szemembe, hogy õrült vagyok, és az õrülteknek óriás erejök van... azért adj ásót, kapát!

Félelembõl-e, vagy mibõl, id’adta, amit kértem.

- Jól van, köszönöm. Hanem megállj, add ide ezen ajtónak kulcsát is.

- Házam kulcsát? Minek?

- Hogy bezárjalak!

- És miért?

- Hogy el ne futhass. Add ide ezt a kulcsot, ha mondom. Így. Most lódulj be, hadd zárjam rád az ajtót. Ne félj, mindent visszahozok. De addig csendesen légy, meg ne moccanj; mert ha egy hangodat hallom, hogy segítségért kiáltasz: ott benn termek nálad, és kettéhasítom agyadat ez ásóval, és szívedbe vájom tíz körmömet.

Rázártam a sírásóra az ajtót, és visszafutottam, és ásni kezdtem... Róza sírját.

Ástam, ástam.

Szakadt rólam az izzadás.

Végre lejutottam a sír fenekére.

Nekifeszítettem az ásót a koporsó födelének...

- Mindjárt meglátlak, Rózám, szépséges szeretõm!

A hold pályája tetõpontján állott, s csaknem oly fényesen világított, mint a nap.

Most fölfeszítém a koporsófödelet... a hold elözönlé sugáraival Róza arcát... én megpillantám azt... és... egy jajkiáltással élettelenül rogytam a koporsóba a halott fölé.

Nem tudom, meddig tartott ájulásom.

Midõn magamhoz tértem hirtelen leborítottam a koporsót födelével. Nem mertem többé rátekinteni Rózára; óh, az az egykor oly gyönyörûséges arc mily iszonyúan el volt éktelenítve! Ama homlok helyett, mely fehér volt, mint a zuhatag tajtékja; amaz arc helyett, melyet a szellõ sokszor el akart fújni, mert azt gondolta, hogy rózsalevél; amaz ajkak helyett, melyek pirosak valának, mint a rubint lelke; ama lehelet helyett, mely illatosabb volt Arábia minden fûszerénél... mindezek helyett most mit láttam és mit... óh!...

De néhány napig a folyam halaival és néhány hétig a föld férgeivel lenni... s a szépségnek vége!

Kijöttem a sírból, és hánytam ismét be. Minden hantnál, mely a koporsóra zuhant, úgy éreztem, mintha egy óriási kalapáccsal ütnék mellemet. Az idõ elkomorodott. Szél jött, haragosan süvöltõ szél, mely fekete felleget hajtott magával, mintha egy szerecsen rabszolgasereget hajtottak volna haragos kalmárok.

Midõn a sír be volt hányva, s a temetõt elhagyám: keleten a szürkület elsõ nyoma látszott.

Mentem, mentem, és már messze jártam, mikor eszembe jutott, hogy a szegény Betti sírjához indultam, és nem az övénél voltam.