XII.

Midõn Róza arcát megpillantám ott lenn: lelkem kiszenvedett, keresztre húzta a fájdalom, és lett körülötte sötétségnek sötétsége, mint Golgotán, mikor az isten fia feszíttetett meg. Lelkem meghalt, de testem élve maradt, hogy õ is kikapja a magáét a szenvedésbõl.

És kikapta. Szenvedett tíz esztendeig.

Milyen tíz esztendõ volt ez!

Láttatok-e már katonavesszõzést? E tíz év napjai rám nézve két sorba állított katonák valának; én végigmentem e hosszú soron, és vesszõztetém a sanyarúság vesszejével.

Mert hajlékom nem vala: nyáron izzadtam, télen fáztam; és éheztem télen, nyáron.

Pénzembõl hamar kifogytam, és keresni nem tudtam, nem akartam; koldulni pedig szégyelltem. Eladtam becsületes öltözetemet, s vettem helyébe olcsót, kopottat. De ez a pénzem sem tartott sokáig. Újra éhezni kezdtem, és mégsem vehettem rá magamat, hogy kolduljak. Az éhség kétségbeesésével néztem körül, s hah, mily szerencse, nem messze tõlem egy kutya rágódott valamin. Hirtelen odaugrottam... az eb megijedt és elszaladt, s nekem hagyta prédáját.

Sokan nem is gondolják, milyen jólesik néha az utcán csontot szopogatni, melynek húsát már leették valamely házban.

De nem laktam jól e csonttal.

- Uram - szólíték meg egy mellettem elmenõt -, uram...

- Nos? - kérdé az.

Hallgatva álltam mellette.

- Mi kell hát? - kérdé ismét.

- Semmi, semmi, uram...

- Máskor tartsd bolonddá apádat, gazember! - szólott bosszankodva és elment.

Ah, nem voltam képes kimondani, hogy alamizsnát akarok tõle kérni.

Végre elszántam magamat. A fogadóhoz mentem, mely elõtt többen ozsonnáztak. Egy ifjút, ki sajtozott, kértem, adjon egy darabot ozsonnájából.

- Takarodjál - szólt az megvetõleg.

- Csak héját legalább kenyerének és sajtjának! - esengék.

- Pusztulj, szemtelen fickó! - rivallt rám.

Hova menjek most? - gondolám. Egy úrhoz nézek be, ebben talán csak lesz egy kis könyörület. És mentem. Magas, termetes, piros ember volt; a folyosón ült; hideg sültet falatozott, és savanyúvizes bort ivott, s nagyokat kacagott kutyáján, mely a fölötte tartott csont után ugrált. Nem akartam kedvtelésében háborítani ezen urat, s vártam, míg észreveszi ottlétemet.

- Hát ez micsoda gízengúz itt? - kiálta föl, amint meglátott.

- Szegény éhezõ! - szólék esedezve.

- Ejnye, akasztani való, hogy mersz koldulni ép és fiatal létedre? Hordd el magadat. Vénülj meg és vakulj meg, vagy törjék ki kezed-lábad... akkor számolhatsz rám.

- Köszönöm - válaszoltam, s távozám.

Elhagytam a várost, tántorogtam; alig bírtak lábaim; nem csoda, mert az éhség nagy teher. Erõsen fújt a szél... amint kiértem a városból, lekapta fejemrõl a kalapot, s a folyamba dobta, mely az út mellett futott. Elandalodva néztem utána.

- Ez a folyam nagy ellenségem - mondám magamban -, nem engedte, hogy benne végezzem életemet; aztán elrabolta szeretõmet és most kalapomat.

Mert az a víz volt, melybe én bele akartam ugrani, s melybe Róza beleugrott. Érzéketlen folyam! Oly egykedvûleg vitte most kalapomat, mint egykor szeretõmet.

Már éj volt, midõn egy faluhoz közeledém. A falutól nem messze a legelõn tûz pislogott, melyet alkalmasint pásztorok hagytak ott. Melléje mentem, s végtelen örömemre megpillantám, hogy közel burgonyaföld van. Tíz ujjammal kapartam ki néhány burgonyát a földbõl, s tettem tûzbe, de nem gyõztem bevárni, míg megsült, mert nagyon éheztem; félnyersen ettem meg. S amint jóllaktam sületlen burgonyákkal, milyen jólesett utána az álom!

Másnap igen késõn ébredtem föl. Mire a faluba értem, delet harangoztak. Óh, falun sokkal jobbak az emberek, mint városban. Az elsõ háznál, melybe bementem, szívesen láttak, és jól tartottak meleg étellel, mit már oly rég nélkülöztem. Azonkívül így szólított meg jó gazdám:

- Nézze csak, úgy sincs kalapja; hogy hajadonfõvel ne járjon, hát tegye ezt a fejébe. Egy kicsint rosszacska biz ez, megviselte a viszontagság; de a semminél csak többet ér. Tennap este, amint halásztam a falu alatt, nekem hozta a víz.

- Ez a magam kalapja volt - mondám -, a szél belesodorta fejemrõl a folyóba.

- Úgy hát annál inkább! - szóla gazdám, s átadá kalapomat.

Hm, kalapom is kikerült a vízbõl, mint szeretõm; de kalapommal nem bánt az oly kegyetlenül, mint szeretõmmel... nem éktelenítette el annyira. - -

Közelgett az õsz. A napok, s kivált az éjek hûvösödtek, és ruhám oly vékony, oly rongyos volt.

Madárijesztõ-váz közelében mentem el, mely kender között állt, s rajta egy hajdani szûr maradványa lógott. Levettem ezt, és nyakamba akasztottam. Azon a vállon feküdt e nyomorú szûrdarab, melyre egykor Róza hajtá szépséges fejét.

Így jutott eszembe Róza mindig, de ráemlékezésem nem okozott fájdalmat, bánatot; tompa nyugalommal néztem a különbséget múlt és jelen között.

És a tél is bekövetkezett.

Pusztán utaztam. A hó már nagy volt, és még egyre esett, és a szél ragadta szemközt velem. Szibériai idõ volt... s én rongyos ruhában és csizmában, melybõl ujjaim kinéztek, gyalogoltam. Amennyire lehetett, béburkoltam magamat, s törekedtem elõre. Hallottam, hogy kocsi közeledik felém, de nem néztem föl, mert a szél, mint korbács, hasította arcomat, ha fejemet fölemeltem. Amint hozzám ért a kocsi, e szavakat hallám... a hang nõé volt:

- Kocsis, hallja, kocsis! Álljon meg...!

A kocsis megállt.

- Utas, hallja! - szólt az elébbi hang. - Utas!

Körülnéztem; nem tudtam bizonyosan, engem szólítanak-e?

- Hova utazik? - kérdé a kocsiból a hölgy.

- Majd csak arrafelé - mondám.

- De tudja-e, hogy arrafelé a halálnak megy?

- Hogyhogy? - kérdém.

- Hát úgy, hogy mire a legközelebbi csárdához ér, addig megfagy; mert az idõ oly rossz, és a csárda oly messze van. Jõjön vissza, ha nincs valami sürgetõs útja.

Utam nem éppen sürgetõs - szólék.

- Úgy hát, amint mondom, forduljon vissza. Csak ketten vagyunk a kocsissal; megfér itt még egy harmadik is. Üljön fel.

- Megengedi?

- Hogy ne engedném, az istenért?... Itt elõttem jó helye lesz, ni. Így. Most már mehetünk.

És a kocsi elindult.

- Hogy is indulhatott el ilyen idõben hazulról? - kérdé a hölgy jószívû szemrehányással.

- Nekem nincs hazám - válaszoltam.

- Nincs hazája? - folytatá õ. - Szegény ember!... És még milyen fiatal!... Aztán milyen szép aranygyûrûje van, ni... mégpedig jegygyûrû, amint látom.

Hirtelen eldugtam kezemet, melyen Róza gyûrûje volt.

- Hát minek takarja el? - szóla ismét. - Csak nem lopta? Ej, azt nem hiszem, mert ha lopta volna, nem merné az ujján viselni. Hm, ilyen szegény ruha, és az a szép aranygyûrû! Ugyan beszélje el történetét; olyan kíváncsi vagyok rá...

- Ha csak e föltétel mellett enged ön tovább is kocsiján ülnöm, úgy inkább leszállok, asszonyom!

- Hisz azt nem mondom. Csak maradjon, ha nem akarja is elbeszélni... noha nagyon föl van ingerelve kíváncsiságom. Hanem, igaz, én nem vagyok asszony; leány vagyok... tehát ne szólítson asszonynak.

- Leány kegyed? - kérdém egykedvûleg.

Csak most tekintettem szemébe. Fiatal volt és szép. Sejteni kezdtem, miféle leány lehet.

- Az biz én, lássa, leány vagyok - folytatá. - Már asszonynak kellene lennem, hanem szeretõm megcsalt, elhagyott, Most szabadon válogathatok a szeretõkben. Válogatok is. Az igaz, hogy nem vagyok olyan boldog, mint mikor azt az egyet szerettem. De, hiába, úgy vigasztalja magát az ember, amint lehet. Én most csak búfelejtésül szeretek. Néha mégis erõt vesz rajtam a bánat, aztán sírva fakadok. Beértem volna holtomig az elsõ szeretõmmel, soha másra nem is gondoltam volna; de ha ez gazember volt. Hej, nem érdemli meg, amennyit már sírtam érte. Istenem, ha egy igaz szeretõm akadna, tán még egyszer tudnék úgy szeretni, mint egy idõben szerettem. Maga tán nem is hallgat beszédemre?... Mindegy különben; nem éppen azért mondtam, hogy meghallgassa. Csak könnyebb a szívemnek, ha szerelemrõl beszélhetek. Aztán ezek a gondolatok arról a gyûrûrõl jutottak eszembe. Vallja meg, hogy leánytól kapta... ugye?

- Igen, attól - válaszolék -, ha már úgy kívánja kegyed tudni.

- Hát van szeretõje?

- Nekem? Szeretõm? Ilyen embernek szeretõje!

- És miért ne? Azért, hogy ilyen szegény? Néz is arra a valódi szerelem!... No, vallja meg már, hogy van szeretõje...

- Nincs.

- Tehát volt?

- Volt.

- Tán hûtelen lett?

- Nem.

- Meghalt?

- Meg.

- Szegény fiatalember!... Fogadni mernék, azért ilyen boldogtalan: bánatában hagyta így el magát. Mért nem volt ilyen, akit én szerettem!... Mert képzelem, mint szerethette kedvesét, ha ilyen szegénységben sem adta el ezt a gyûrût!... Már sokszor rászorult ennek az árára, tudom. Lássa, ez szép magától.

Míg ilyeneket beszélt útitársnõm, beértünk a városba, melybõl én kiindultam. Két fogadó volt; az elõkelõbbikbe hajtatott. Leszálltam és megköszöném szívességét, s távozni akarék.

- Hát hova siet? - kérdezé tõlem.

- Majd valahol meghúzom magamat az éjen át - feleltem.

- Hó, várjon csak egy kicsit. Tõlem nem szabadul oly könnyen.

- Mit kíván kegyed?

- Azt, hogy melegedjék meg egy kissé szobámban, mert bizony nem olyan a ruhája, hogy meg ne fázhatott volna... de ne vegye sértésként szavaimat.

Szobát nyittatott, befûttetett, s bevezetett engem magával. Beszélt összevissza mindenfélét; én hallgatám és melegedtem. Már rég nem voltam meleg szobában. Elmondta, hogy atyja szabó, még anyja is él, de az õ hollétét nem tudják; hogy valódi neve Juci, hanem mióta új életpályára lépett, a Juci nevet Izabellára változtatá stb.

- Nem élek vissza tovább szívességével - szóltam én végre -, áldja meg az isten kegyedet...

- No, ha már nem maradhat, hát menjen isten hírével; hanem tán nincs is vacsoráravalója, ugye? Vagy ha van, jó lesz reggelire... Tegye el ezt a csekélységet...

Egy aranyat nyújtott.

Nem akarám elfogadni.

- No, vegye el már, tegye meg ezt a kis szolgálatot az én kedvemért. Vegye el, ha kérem. Ád még az isten nekem. Lássa, én már több szegény emberen segítettem, amennyire tõlem telt. Nem is képzelheti, milyen jólesik nekem, ha segíthetek a szegényeken. Aztán maga különösen megérdemli, mert hiszen oly hû szeretõ!

A jó leány kezembe nyomta az aranyat, s szemébõl egy könny gördült szép arcára... én egy tekintettel köszöném meg adományát, s távozám.