|
Esztendõ esztendõ
után búcsút mondott nekem, de a nyomorúság nem búcsúzott el tõlem. Bujdosásom
elején sokszor féltem, hogy éhen halok meg... Bosszulatlanul halni meg! Ezért
féltem a haláltól, nem annak kínjai miatt. Láttam végre, hogy az ember nem hal
meg éhen, és ez volt nyugtatóm a sanyarúságoknak közepette; sõt minél mélyebben
gázoltam az ínség iszapját, annál megelégültebb voltam, mert annál zöldebben virult
bennem a bosszúnak vágya és reménye. Gyakran gondoltam fiamra... és ez az
egyetlen volt, mi örök egykedvûségemet kissé megingatta.
- Szegény
gyermek! - sóhajték föl. - Az összeg, melyet számodra hagytam, már rég
elfogyhatott, és te most nagyanyáddal együtt nyomorogsz, mint apád. Hátha már
meg is halt nagyanyád? Mi lett úgy belõled?... Talán boldog vagy, mert
kiszenvedél.
Fiam napról napra
gyakrabban jutott eszembe, s a rágondolás mindinkább háborított, azért
mindenáron menekülni iparkodtam ez emléktõl. Úgysem segíthetek rajta, miért
aggódjam hát hiába miatta? - szólék magamban. Az italnak adtam magam. Ami kis
pénzre tettem szert, inkább koplaltam, csak hogy ihassam és felejtsek. És én,
aki oly szótalan, csöndes, hideg voltam: ha megrészegedtem, pörlekedtem,
kötõdtem, verekedtem. Bezúzták orromat, betörték fejemet, és kivetettek a
csapszékbõl. Ahova löktek, ott aludtam el; s midõn kijózanodva fölébredtem,
érzém, hogy arcom nedves. Szidni kezdtem, aki leöntött; s megtörlém tenyeremmel
képemet, s ekkor láttam, hogy az nem vizes, hanem véres. Odamentem a
legközelebbi kúthoz, hogy megmosakodjam; a kocsis meglátott, és végigvagdosott
ostorával... hogy mertem véres kezemet a vályúba mártani, melybõl az õ lovai
isznak.
És egyre ittam,
mikor ihattam; de lassanként már nem törték be orromat, fejemet, és nem
vetettek ki a kocsmából, mert a bor nem ártott meg többé, úgy hozzászoktam, s
eszerint nem is kaptam össze ivótársaimmal.
Így ültem egyszer
egy nyomorú csárdában szótlanul, mozdulatlanul és öntém a bort magamba.
- Úri barátom! -
szólított meg egy magam korabeli ember, ki eddig szinte némán ült a szoba egyik
zugában, s ki éppen oly rongyos volt, mint én. - Úri barátom! Hallotta-e már
hírét Hiripi Gáspárnak.
- Nincs
szerencsém... - válaszolék.
- Sajnálom,
fölötte sajnálom, mert az én vagyok.
- Örülök... tessék velem tartani - mondám.
- Szívesen... - s megragadá palackomat.
- Ej! atyafi - kiálték föl -, nem azért kínáltam, hogy
csakugyan igyék! Csupán azért, mert szokás.
- És az én szokásom: meg nem vetni a szíves kínálást...
- Jól van hát. Tessék!
- ’sten éltess’! - monda új társam, fölemelve a palackot, s
olyat hörpentett belõle, hogy maradt is, nem is benne. - Adom becsülettel! -
folytatá -, nekem nyújtva az üveget.
Fölhajtottam a maradékot, s a palack fenekével kocogtam az
asztalon... a csaplár jött, s újra megtölté azt.
- De tudja-e, tisztelt úr - kezdé azon egyén, ki nem szokta
a kínálást megvetni -, tudja-e, miért állok tulajdonképp ön elõtt?
- Sejtem - válaszolék boromra pillantva.
- Nem jól sejti ön... ez csak egy kis intermezzo volt. Én
gratulálni jöttem, mert ön nagy férfi, nagyobb, mint én, kinek pedig neve
Hiripi Gáspár.
- Ah, ön igen kegyes...
- Csak igazságos, és nemkülönben méltányos. Ah, uram, ön
megszégyenített engemet, és én elpirulék szégyenemben.
Évek óta e szó gerjeszté föl elõször kíváncsiságomat...
szerettem volna látni, milyen lehet piruláskor azon arc, mely rendes állapotban
is oly vörös, mint az övé volt. Ekképp folytatá beszédét:
- Igen, uram, ön megszégyenített s én elpirultam; de
egyszersmind föltámadt bennem ama hódoló indulat, mellyel nálamnál nagyobb
tehetségek irányában mindenkor viseltetem. Úgy van az... a talentum az aljas
lelkekben irigységet, a nemes lelkekben pedig hódolatot költ. Van szerencsém az
utóbbiakhoz tartozni...
- Ez igen szép - feleltem -, de mindeddig nem találhattam
ki: miben áll ön fölötti elsõségem?
- Miben? Abban, hogy ön nagyobb mester, mint én... az
ivásban.
- Lehetetlen...
- Való és szent
igaz. Ön jobban tud inni, mint én; pedig becsületem szentségére, ezzel sokat
mondtam.
- Hja, uram -
válaszolék -, gyakorlás által sokra viheti az ember...
- Ön bölcs férfi,
csalhatatlan igazságot beszél. Exercitium facit virum... tudja, mit tesz ez?
Érti ön a latin nyelvet?
- Meglehetõsen.
- Igen? Hah!... E
csárda meg nem érdemli e szerencsét. Egyszerre két tudós benne! De a sors
gyakran méltatlanokra pazarolja kegyeit. Uram, ha én itt csaplár volnék, s ily
két tudós férfiú tisztelné meg jelenlétével házamat: tejben, vajban füröszteném
õket egy hétig és ingyen. Hanem ebben a kocsmárosban nehezen lesz annyi
emberség, hogy ezt megtegye velünk, mit gondol ön?
- Magam is
azt tartom - válaszolék.
- Ugyebár?
Ah, ez szomorú korszak a tudósokra nézve, mert nálunk még nem méltányolják a
tudományt. Jól mondja Gvadányi: „Mint lehet, hogy ennek nagy a tudománya - - -
- - mégis a világtól el vagyon felejtve, az érdemetlenek számába van ejtve.” De
Gvadányi mindent jól mond. Óh, Gvadányi az én poétám! Bámulom, szeretem õt, és
könyv nélkül tudom munkáinak felét. Tudja-e ön, miért szerettem meg Gvadányit?
Mert a peleskei nótáriust írta, és tisztesség nem esik szólván, én is nótárius
voltam; de... letettem hivatalomat, igen, letettem; azt ne gondolja ön, hogy
elcsaptak. Tudom, még most is siratja falum, hogy elhagytam; mert rám illenek
ama szavak, melyeket a peleskei nótáriusról mond Gvadányi: „Nem volt ilyen
ember a Szamos mentébe, nem is járt gubába, hanem kék mentébe, õ egy esküdtnek
is mert állni szemébe, mert hazánk törvénye gõzölgött fejébe”... Falum tisztelt,
szeretett, de mindazonáltal ott hagyám és eljövék. Nagy kedvem jött a
mûvészethez, annak okáért egy színésztársaságnak lelke lettem, tudniillik
súgója. Minthogy azonban cudarabb nemzet nincs a világon, mint azok a csavargó
komédiások, tehát elcsaptam a társaságot, és lemondtam a mûvészetrõl. De
életemet majd késõbb beszélem el önnek... mert, remélem, egyhamar nem fogunk
elválni egymástól. Én ezennel megajándékozom önt örökös barátságommal. Mi
rendkívül összeillünk. Mind a ketten tudományos emberek vagyunk; mind a ketten
hatalmasan értünk a borital nemes mesterségéhez... bár az öné az elsõség... de
isten segítségével még majd én is kvalifikálom benne magamat; és mind a ketten
szabad, független életet viselünk. Dicsõ jövendõnk lesz, nemde? Boldogan fogunk
végigsétálni az életen, mint két szerelmes valami szép kert lugasán; mit szól
ön ehhez?... De, a mennykõbe is, ily jó barátok, és önözzük egymást! Ez
csúnyaság. Hagyjuk el azt az önt és mondjuk helyette, hogy te... mit?
- Isten
neki! - szólék vállat vonva -, de barátságomnak nem sok hasznát fogja ön...
vagy fogod venni.
- Hasznát
venni! - kiálta föl új barátom bosszankodva. Hát azt gondolod, hogy haszon
fejében kötöttem veled barátságot?
S efölötti
bosszankodását egy itce borom kétharmad részével önté le.
- Az igaz -
folytatá -, hogy most a te borodból iszom, de majd iszol te is az enyémbõl, ne
félj. Most egy kissé szûk világot látok, mert harapófogóval sem lehetne
zsebembõl egy árva fillért is kihúzni... de ez csak a legközelebbi helységig
tart.
- S ott?
- Ott lesz
pénz, barátom, annyi, mint a köles. Azért, kocsmáros úr, áldja meg ezt az
üveget.
- S ki
fizeti ki? - kérdé a kocsmáros.
- Ki fizeti
ki! - kiálta föl Hiripi. - Aligha magára nem írta e szókat Gvadányi: „- - -
Kevés varjút láttál, földi, karón; nem neveltek téged zsemlén, csak vakarón;
pokrócon hevertél, nem bárson takarón; azért kérdéseid hangzanak ily aprón.”
Töltse meg az üveget és hozza ide!
- Szeretném
elébb az árát látni - monda a kocsmáros.
- Itt ez az
érdemes barátom fogja kifizetni - szólott Hiripi reám mutatva.
- Igen, én
kifizetem... itt van a többinek az ára is.
- Így már
jól van - monda a kocsmáros. - Az õ rovására bizony nem adtam volna egy
gyûszûnyi bort sem. Hiszen még tennap itta el minden pénzét nálam; az utolsó
itcét már ki sem tudta fizetni... egy szennyes, rongyos zsebkendõt adott az
árába.
S a
kocsmáros újra tele palackot hozott elénk.
- Hanem,
Gáspár barátom - szólék -, ez már az utolsó itce ám, mert kifogytam a
pénzembõl...
- Adnak még
arra a gyûrûre, amely’k ottan az ujjadon van...
- Arra nem fognak adni...
- Miért?
- Mert nem jön le az ujjamról...
- Próbáljuk meg...
- Nem próbáljuk biz azt...
- Hidd el, hogy én le tudnám venni...
- Elhiszem, de ne
fáraszd magadat...
- Hm, tán a
szeretõd emléke?
- Már
akármi.
- Hadd el
azt a golyhóságot, édes pajtásom. Tudod-e, mit mond Gvadányi?... Azt mondja, hogy: „Asszonynak és lónak hinni
soha nem kell; tele vagynak ezek hamis erkölcsökkel.”
Borunk elfogyott,
s mi útnak indulánk. Amint kiléptünk, a kocsmáros ilyesmit morgott utánunk:
- Derék két
madár; ugyan összeillenek!
Én ballagtam
szokott egykedvû komolyságommal; Hiripi Gáspár pedig néhány mondását idézte
Gvadányinak, aztán félreüté kucsmáját, s bokáit összeverve énekelni kezde:
Két krajcárom volt, elástam,
Megszáradt a torkom, felástam.
Így jár, aki mindig szomjazik,
Míg a temetõbe nem viszik. - -
A temetõ... a temetõ... gondolkodni kezdtem a temetõrõl.
|