XIV.

Hiripi valóban nem haszonlesésbõl kötött velem barátságot... ha szövetségünket barátságnak lehet nevezni; és miért ne lehetne? Mert rongyosak, földönfutók, korhelyek voltunk?

Barátok levénk.

Én barátja lettem, mert tudtam, hogy meg nem csalhat, miután nem volt mit vesztenem a földön, s hogy õ barátom volt, mutatta az, hogy semmit sem várhatott tõlem, s mégis ragaszkodott hozzám.

Együtt jártunk helységrõl helységre. Az én hivatalom volt a kocsmában szállást csinálni; õ azalatt bejárta a papot, tanítókat, a jegyzõt, s ami más tanult ember vagy úr volt a faluban. Hol garasokat, hol forintokat hozott. Mind az én kezembe adta. Nem is igen szólított másként, mint:

- Pénztárnokom!

Aki ezt hallotta, s végignézett öltözetünkön: nagyot kacagott, és nem ok nélkül.

Ami pénzt összegyûjtött egy faluban, azt nem is vittük másba. Ugyanott elittuk, vagyis elitta, mert én a rám esõ részt elettem. Mióta tapasztaltam, hogy a bornak többé semmi hatása nincs rám, hagyogatni kezdtem az italt, s lassanként egészen elhagytam. Gáspár barátom efölött nagyon sajnálkozott.

Ah - sóhajta fájdalmasan -, tehát csakugyan egészen elfajulsz? Kivetkezel erkölcsödbõl? Lelépsz a virtus ösvényérõl?... Látom, hogy napról napra romlottabb lesz a világ! Látom, hogy maholnap meg lesz hazudtolva Gvadányinak ez aranymondása: „Nincsen a magyarnak jobb málvázsiája, nincs jobb balzsamomja, jobb magnéziája, mint ha tele pince az õ patikája.”

Egyszer lélekszakadva rohant le Hiripi barátom a kocsmába, hol õt vártam látogatásairól, amint nevezé koldulásit, s így kiálta föl:

- Kocsmáros, húszezer akó bort nekem, és pénztárnokomnak itt hétezer tortát, ugyanannyi fácánt és pisztrángot!

- Mi lelt, Gáspár? - kérdém, s magam is csaknem elmosolyodtam jókedvén, mely szemébõl sugárzott.

- Mit kérdezesz? Azt kérded, hogy mi lelt? Az lelt, hogy a világ vége közeledik!... Barátom, te nem iszol már bort, s a hitelezõk kérés nélkül megkapják pénzöket... szólj hát: nem készül-e veszni a világ? S minthogy maholnap végünk lesz, tehát lássunk hozzá és együnk, igyunk, amit szánk, szemünk megkíván. Látod ezt?

- Látom.

- Mondd meg hát, ha látod, hogy mi ez?

- Pénz.

- Úgy van, kétségen kívül, tagadhatatlan, de mennyi?

- Ötven forint.

- Annyi. Egy fitying híja sincs. És te nem ájulsz el örömedben?

- Nem.

- Én sem. Hanem képzeld, hogy jutottam e pénzhez. Még jeruzsálemi András idejében adtam egy iskolatársamnak kölcsön. Tudod, akkor rám nézve jobb idõk jártak. Csak úgy adtam neki, hogy no; szegény fráter volt, látod. Most, amint a paptól kijövök, bementem egy úri házhoz... hát ki annak az úri háznak az ura?... Már meg se mondom, úgyis tudod. Megismertem, hogy egykor együtt tanultunk, de azt rég elfeledtem hogy én hitelezõ is vagyok, és éppen ennek a hitelezõje. Én hitelezõ, hahaha!... Hah, ezer átok, és mégsem hoztak bort... Kocsmáros, bort!... Pénztárnok, a mai napból már nem sok van hátra; mit gondolsz holnapután reggelig elnyelhetjük-e ezt a kincset? Én kétségbeesem a szégyen miatt, ha akkorra marad egy fillérünk. Gondoskodjál, hogy megmenekedjem a kétségbeeséstõl. Nesze. Ha azt hiszed, hogy belénk nem fér, hívass cigányokat, s hányd a cimbalomba, ami fölösleges, érted? Legyen az ember generózus!

- És ez mi? - kérdém, egy kis batyura mutatva, melyet generózus barátom az asztalra vágott, mikor bejött.

- Ez? Hm, errõl meg is feledkeztem. Ez a sokévi kamat.

- Mi van abban a kendõben?

- Egy tisztességes öltözet ruha, pajtás, melybe te azonnal belebúhatol.

- Én? Magadra is rád fér...

- Az igaz; de elõször te, azután én. Aztán... - s ezt súgva mondá... -, aztán ki az ördög adna valamit, ha ilyen becsületes hüvelyben járnék kéregetni? Gondold meg.

Ezen okot helyesnek találtam, s elfogadtam a ruhát. Amint meglátott benne Hiripi, bámulva kiálta fel:

- Pajtás, e verset terád csinálta Gvadányi: „És uniformisát ha felveszi, oly szép: Delphis templomába állhatna ilyen kép!”

Valóban, szinte magam is örültem, amint végignéztem magamon. Már közel tíz éve volt, hogy folyvást rongyok födözték testemet. Oly jólesett szememnek ezt látnia, mint a börtönébõl menekült rabnak az élõ, zöld természetet. És ha az ismét lefoszlik rólam? Akkor majd megint a régi rongyházi leszek. Tudja isten, e gondolat oly keserûnek tetszett. Ha az ember egyszer lesüllyed, bármi mélyen is: egykedvûleg nézheti süllyedését; csak ha ismét vergõdik kifelé, s mossa le magáról az iszapot, akkor kezd undorodni a helytõl, melyben fetrengett.

Hiripi nekilátott az ivásnak. Keveslette, hogy egy palack álljon elõtte; telerakatta az asztalt, s gyönyörködve emelte szájához hol az egyiket, hol a másikat. Aki csak bejött a kocsmába boldog, boldogtalan: innia kellett.

Gáspár barátom hamarabb odalett, mint különben, nemhiába, hogy kettõzött erõvel és szorgalommal látott dolgához.

- Húzd rá, cigány, hadd táncoljak! - mormogá, s elaludt. Cigányok nem is voltak jelen tulajdonképp.

Szemeimre nem jött álom. Sarokba húztam magamat, de nem sokáig maradhattam egy helyen. Nyugtalan voltam, tíz év óta elõször, s nem tudtam, miért. Gondolkodtam; de gondolatim helyrõl helyre, tárgyról tárgyra ugráltak, összefüggés nélkül, rendetlenül, hirtelen. Politika, történet, költészet s minden, mivel egykor foglalkoztam, megfordult elmémben. Múlt és jövõ, mint késõ alkony és kora hajnal állt elõttem; ott sötétedett, itt világosodott, és egyikben sem láthattam tisztán.

Ez olyan különös este volt.

Végre egy utazó úr jött a vendégszobába, hol valék. Káromkodott, szidta az ilyen hitvány falukat, hol az utast egy éjen át is az unalom öli meg.

- Szeret ön kártyázni? - kérdé tõlem.

- Nem is tudok - válaszolta.

- Jöjjön szobámba, megtanítom; csak hogy idõm teljék.

E szavakra hideg vagy meleg futott végig rajtam, magam sem tudom; de szinte megrázkódtam bele. Ha nyernék! - gondolám. És ha elvesztem e néhány forintot, mely nálam van? Még a kocsmárosnak sem fizettünk; ha elvesztem, és nem fizethetek... kidobnak bennünket, mit tehetnek egyebet?... De nem fog-e megharagudni Gáspár barátom és nem méltán-e, hogy elraboltam pénzét; mert valóságos rablás lesz... mindegy!

- Nos, jön ön? - kérdé azon úr.

- Ha úgy tetszik... nem bánom... - feleltem tettetett egykedvûséggel; érzém, hogy egész testem reszket.

Az udvaron mentünkben rákiáltott kocsisára, hogy korán reggel fogjon és jöjjön be õt fölkelteni. A kocsis korán reggel bejött, hogy fölkeltse urát. De ez le sem feküdt még. Egyre kártyáztunk. Nemsokára kocsira ült és elutazott... de néhány száz forintja nem utazott el vele.