|
- Hiripi pajtás -
szólítám õt meg másnap, amint fölébredt -, mit álmodtál?
- Szépet,
barátom, gyönyörût! - felelt õ. - Azt álmodtam, hogy én vagyok az az angol
herceg, kinek nevét már nem tudom, csak ennyit tudok róla, hogy testvére õtet
egy kád malváziai borba fullasztotta. Ugye, fölséges álom? Malváziai borba
fulladni... De mi az ördög jutott eszedbe, hogy álmamat kérdezed? Még ezt soha
nem tetted.
- Csak azért
kérdeztem, hogy vajon nem álmodtad-e meg bajunkat, szerencsétlenségünket?
-
Szerencsétlenség? Én nem tudom, mit jelent e szó, mert sohasem tapasztaltam.
Rám nézve nem egzisztál...
- Úgy hát most
tapasztalod. Hímezés-hámozás nélkül kimondom, hogy az éjjel kártyáztam, és
minden pénzünket elvesztém.
- Mind, mind?
- Egy fillérig.
- Ejnye! - kiálta
föl Hiripi. - Ejnye! Csak már legalább egy garasod maradt volna pálinkára;
olyan jólesnék megöblíteni a torkomat...
- A többivel nem gondolnál?
- Annyit se, mint a holnapi nappal!
- Dicsõ fiú vagy, Gáspár, dicsõ! Méltó arra, hogy szívemhez
szorítsalak, e szívhez, melyhez tíz év óta nem közelített emberi lény. Jer,
hadd öleljelek meg. Lásd, azt gondoltam, hogy bosszankodni, haragudni fogsz
rám, s te még csak homlokodat sem vontad redõkbe. Óh, barátom. Tudd meg hát az
igazat, hogy kártyáztam az éjjel... de nem vesztettem. Nyertem, nagyon sokat
nyertem; nem is képzeled, mennyit?
- Nyertél? Hisz eddig nem is kártyáztál...
- Nem, mert
kedvem sem volt hozzá, és nem is volt mivel.
- Pajtás, ez
szomorú, nagyon szomorú! Jobb szeretném, ha elvesztetted volna pénzemet.
- Miért, te
balga?
- Azért mert
elõször játszottál, s tudod-e, mit mond Gvadányi... azaz nem is Gvadányi, hanem
a kártyások mit mondanak? Prima fortuna raro bona...
- Az igaz, azt
tartják, hogy az elsõ szerencse ritkán jó; hanem a példabeszéd még tovább is
van...
- Sed si bona, valde bona...
- Úgy van... de
ha jó, nagyon jó!
- Hm, és mennyit
nyertél?
- Nem sokkal
kevesebbet ezer forintnál...
- Ezer
forint? Ennyi pénz nincs is a világon!
- A
zsebemben van.
- Ezer
forint... eh, csak álmodom, hanem az igaz, hogy majd olyan szép álom, mint a
múlt éjjeli.
- Nesze,
markold meg, hogy meggyõzõdjél, miszerint nem álom.
- Valóban
nem!... Ah, barátom, rám nézve gyászos epocha kezdõdik... hiszen most már két
hétig sem lesz szükség arról gondoskodnom, hogy mit eszünk, mit iszunk. Te,
tudod mit? Megveszem Magyarország minden borát, és foglalót adok a jövõ
esztendei termésre.
- Nem úgy,
Gáspár, e pénzt nem szabad elköltenünk. Megmondom: miért? Nézd, nekem gyermekem
van, egy szegény kis gyermekem, kit eddig is táplálnom kellett volna, és nem
volt mibõl; ki talán a legnagyobb ínségben sanyarog, s kit már tíz év óta nem
láttam.
- Ejnye,
ejnye, hogy gyermeked van! - szóla Hiripi fejcsóválva. - Hát miért is nem
mondtad ezt elõbb? Tán már eddig is kuporgathattunk volna össze valamicskét a
számára; az igaz, hogy meglehetõs rendesen éltünk, de kissé még rendesebben
élve megtakaríthattunk volna egy kis összeget... s hol van gyermeked?
- Távol
innen... valami négynapi járóföld. Én még ma indulok, mindjárt. Eljössz-e
velem, Gáspár?
- Elmegyek-e? Hova ne mennék én veled!
Nemsokára kocsin ültünk és utaztunk. A legelsõ városban,
melyet értünk, felruháztam Hiripit. Erre nagy nehezen rá tudtam venni, hogy az
általam vett öltözetet elfogadja; de arra sehogy sem bírtam kényszeríteni, hogy
az én pénzembõl igyék. Készpénzbõl vigadni nem mesterség, aztán gazdálkodni is
kell gyermeked számára: ezt felelte, s mindenütt, ahol megálltunk, eljárt
látogatóba, s amit így szerzett, azt elitta. Csak annyit kért tõlem, hogy egy
hordó bort vehessen. Megadtam neki. A hordót kivitette az udvarra, s csapját
kihúzta, és hagyta folyni a bort, és gyönyörködék benne. Végre beértünk a
városba, hol ifjúságom... Betti... Róza... gyermekem és... Ternyei... hah!
Tíz év óta nem voltam itt.
Tíz év alatt mennyire megifjodott e város! Tíz év alatt
mennyire megvénültem én!
|