XVI.

A ház, melyben Betti meghalt s gyermekem született, a város elhagyottabb részében állott, hol a szegénység húzta meg magát. Ezt fölkeresni elsõ gondom volt. Roskadozott már akkor is, midõn járni kezdtem bele; most már egészen az utolját járta. Egy gerenda, mely az utcáról homlokának támasztatott, tartá meg az összerogyástól. Falán repedések ásítottak, egyetlen ablaka, mely az utcára nézett, papírral volt foltozva.

- Nagy szegénység! - gondolám, s bementem dobogó szívvel. Elrémültem.

Betti anyja szegény volt; de szobáját csinosan, rendben tartá. Két tisztességes ágy, néhány bõrszék, a szoba közepén egy nagy diófa asztal s az ablaknál egy kis varróasztal volt bútora, s falán képek lógtak, melyek József életét ábrázolák a Bibliából, amint testvérei eladják a kalmároknak, amint Egyiptomban fáraónál van stb. És most mindezekbõl semmi nem volt a szobában. Egészen üresen állt; falairól hulladozott a mész, látszott a vakolás, a kályha bedõlt. Elrémültem, amint benyitva ezt láttam. Eszembe sem jutott hirtelen, hogy már más is lakhatik itt, vagy éppen senki sem, ami még valószínûbb volt.

Beljebb léptem, s könnyebbült szívem... az ajtó megett idegen arcot pillanték meg. Nõ volt; mintegy harmincöt évesnek látszott. Egy zsup meztelen szalmán feküdt betegen; semmi más nem volt alatta, s igen ócska, kopott ruhájával takarózott. Fejénél egy bögre ivóvízzel; egy üvegcse orvossággal; s egy paraszttányér, benne kopott pléhkanál s maradék étel. Minden nyomort átszenvedtem már, s ez itt mégis megdöbbentett, oly nagy volt.

- Megbocsásson, jó asszony, hogy háborgatom - szólék -, azt gondolám, hogy e szoba régibb lakóit fogom itt találni... Most már nem tudom, hol keressem õket, miután itt nem lelém - folytatám szünet múlva. Rég van itt kegyed?

- Néhány hét óta - felelt a beteg bágyadt, lassú hangon.

- S ki lakott itt kegyed elõtt?

- Senki. Betegen és szegényen jöttem e városba, s a legolcsóbb szállást keresém. Ez a legolcsóbb, mert senki nem mer benne lakni, félvén, hogy leroskad a ház; én remélem ezt, s vajha teljesülne reményem.

- Szegény asszony, kegyed nagyon boldogtalan lehet! Ha nem látnám, tudtomra adnák szavai.

- Óh, nagyon boldogtalan vagyok, a legboldogtalanabb a világon. Hányan mondják ezt magokról! Ha engem látnának, nem mondanák.

- Szegény teremtés! Sok szükséget szenved ugye? Van-e mibül élnie?

- Már rég éhen haltam volna, de itt a szomszédban van egy öregasszony, ki könyörületbõl táplál. Ah, miért vannak könyörületes szívek! Ha nem volnának, most nem szenvednék. Sokszor azt véli az ember, hogy irgalmasságot követ el, midõn a legnagyobb kegyetlenséget cselekszi. Gyakran átok a jótétemény. Azon öregasszony hord naponként ételt és orvosságot, vagy egy kisfiú által küldi el...

- Öregasszony és kisfiú! - gondolkodám. - És hány éves az a fiú?

- Mintegy kilenc-, tízéves...

- Ha õ volna! Hol is laknak?...

- Erre fölfelé, az elsõ szomszédban.

- Köszönöm. Sejtem, hogy azok lesznek, akiket keresek...

- A kisfiú mondá, hogy ezelõtt õk is laktak e szobában.

- Óh, úgy bizonyosan õk. Rongyos ugye az a kisfiú? - kérdém aggalommal.

- Szegény, de nem rongyos.

- Hála istennek! - kiálték föl. - De ön asszonyom, ön oly... oly... minél tovább nézem, annál ismerõsbeknek tetszenek vonásai; hanem emlékezetem rossz kéngyertya, nem gyújthatok vele hirtelen világot, hogy lássak. Hah, szóljon, nem Izabella vagy Judit ön?

- Honnan tudja neveimet?

- Óh, és csakugyan kegyed az?

- És ön ismer engem?

- S kegyed engemet már nem?

- Nem emlékezem...

- De hogy is emlékezhetnék! Akkor egészen más idõk jártak... mind kegyedre, mind rám nézve. Jut-e eszébe? Hideg téli idõben utazott kegyed, s egy isten- és embertõl elhagyott rongyos csavargót fölvett ön kocsijára, hogy megmentse a megfagyástól.

- Az meglehet.

- E csavargó én voltam. Nem emlékezik kegyed.

- Régen lehetett...

- Valami kilenc éve...

- Nagyon rég volt már, nem jut eszembe.

- Mindegy. Kegyed jóltevõm volt, szobájába vezetett, hogy fölmelegedjem, és még pénzt is adott. Én nem szoktam elfelejteni a megbántást; de a jótéteményt sem. Számolhat kegyed hálámra!

- Igen? Tehát lesz, aki el fog temettetni...

- Óh, milyen szép volt akkor kegyed - vágtam szavába, hogy sötét gondolatától eltérítsem -, milyen szép volt akkor kegyed!

- Siettem élni...

- Midõn megláttam most kegyedet, mintegy harmincöt évesnek véltem.

- Pedig még alig múltam huszonöt. Ifjan vénültem meg és nyomorúságban veszek el... de nem tagadhatom, hogy megérdemlem. Bár ne volna így. A méltatlan szenvedést könnyebben viseli az ember, mint a megérdemlettet, akárki mit beszél. Én megérdemeltem azt, amire jutottam, csak az vigasztal, hogy már nem sokáig tart. Óh szülõim, kiket a szégyen és keserûség sírba vitt miattam, ha találkozunk a másvilágon, hogy mer majd szemetek közé nézni becstelen leánytok?... Hah...

Kínos sóhaj szakadt ki keblébõl, mely ezt megrepeszteni látszék. Szemei kidülledve, fénytelenül meredtek a szoba alacsony padlására... álla leesett... halva volt. A lemenõ nap kibontakozva egy fellegbõl, vérszín sugárokat lövellt be a kis ablakon a halott kék ajakára és fehér, hústalan képére.