XVII.

Õszinte örömmel és, mondhatom, érzéssel szorítottam fiamat keblemre.

Eleven, sötét szemû, barna fiú volt.

- Tehát ön az atyám? - kérdé hosszan, merõn, lelkesen nézve rám.

- Igen, kisfiam, õ az! - szólott nagyanyja, könnyezve örömében.

- Én vagyok atyád, fiam, én! - mondám, s büszke voltam rá, hogy ily derék fiam van.

- Szép ember - szólott fiam, alig gyõzve engemet nézni -, és ha sokkal szebb volna, éppen olyan volna, mint én.

- Nem hallgatsz? Te förtelmes! - kiáltott rá nagyanyja, tettetett bosszankodással. - Ah, uram, olyan pajkos ez a gyerek, hogy a vármegye sem bírna vele. Most legközelebb is...

És a jó öreg nem gyõzte elõszámlálni fiam csintalanságait, melyeket én örömmel hallgattam, mert mindenik tüzes lelket, nemes szívet, éles elmét tanúsított.

- Ember vagy, fiam! - szólék, megveregetve vállát, miután nagyanyja elhallgatott. - Meg vagyok veled elégedve...

- Meg? Apám!... No, azon örülök, mert mi is meg vagyunk ám önnel elégedve...

- Ne szólíts önnek, fiam!

- Hát hogy mondjam?

- Te!

- Jó. Hát nem önnel, hanem veled.

- És miért?

- Hogy oly hûségesen gondunkat viselted...

- Óh, uram...

- Nevezzen fiának, anyám! - szakítám félbe az öreget, ki unokája szavába vágott.

- Tehát, fiam, megbocsáss, hogy még meg sem köszöntem...

- Mit? - kérdém csodálkozva.

- Küldeményidet...

- Micsoda küldeményimet?

- A pénzt...

- Pénzt?

- Mellyel szükségeinket elláttad...

- Én?

- Pontosan megkaptuk...

- Ne tréfáljon, anyám!

- Hogy tréfálnék?

- Tehát gúnyol?

- Mentsen isten...

- De én nem küldtem semmit...

- Mi okod van tagadni, fiam?

- Semmi okom sem volna, ha csakugyan küldtem volna. Nekem tíz év óta csak az fájt, hogy mindeddig nem voltam oly körülményben, hogy segíthettem volna kegyedet és fiamat.

- Én nem értelek - szólt bámulva fiam nagyanyja.

- És én kegyedet nem értem - válaszoltam.

- Mi rendesen kaptuk a pénzt...

- Ez oly örvendetes, amily megfoghatatlan elõttem. És ki hozta?

- Az a pimasz János, aki mindig ingerkedik velem - szólt fiam.

- Melyik János?

- Ez ni, aki éppen most üti be azt a csúf orrát...

Egykori szolgám lépett be. Sejteni, világosan látni kezdtem a dolgot.

- Jancsi! - kiálték föl elérzékenyedve.

- Uram, édes jó uram! - kiálta föl õ még érzékenyebben.

Kezemet akarta megcsókolni; én keblemhez szorítottam.

- Oh, ön most is oly jó, mint azelõtt volt! - szóla zavarodva.

- És te még jobb vagy, mint azelõtt voltál! - feleltem neki. - Jancsi, te apja voltál gyermekemnek, mikor hálálhatom ezt meg?

Jancsi bámulást akart tettetni, de oly rosszul értett hozzá, hogy azzal csak elárulta magát.

- Ne titkold, Jancsi - szóltam -, valld meg, hogy te voltál jótevõnk?

- Az a csekélység meg sem érdemli ezt a szép nevet, uram! Már úgyis rajtakaptak, hát csak megvallom, hogy hébe-hóba hozogattam egypár forintocskát...

- Hazugság biz az, János - szólalt föl fiam -, mert nem egypár forint volt.

- Ugyan, ne beszéljen már, úrfi, az isten is áldja meg! - korholá jószívûleg fiamat.

- No, nézd, apám, örökké úrfinak csúfol...

- Az is gazember, aki csúfolja! - kiáltott föl Jancsi csaknem haraggal.

- Hiszen senki sem szólít engem úrfinak, csak õ...

- Már az nekem mindegy - válaszolt Jancsi. - Aki az én uramnak a fia, hát az én elõttem úrfi...

- Mind jól van az - vágtam közbe, csak ne pöröljetek. - Jancsi, Jancsi vedd még egyszer, még százszor köszönetemet. Tudom, magad szûkölködtél szívességed mellett...

- No már látom, hogy mindnyájan nekem esnek! - szólt a jó fiú, csaknem kétségbeesve. - Ne is beszéljünk errõl. Szót sem érdemel. Tudhatja ön, uram, hogy én nemigen szeretem a mulatságokat; házasodni nem akartam, mert egy szörnyû példa állt elõttem, mire viheti az embert a szerelem... így hát csöndes, magányos ember létemre nem nagy mesterség volt azt tennem, amit tettem. Aztán mindig jó fizetésem volt; most is nagyon becsületes helyen vagyok... hanem még ma fölmondom a szolgálatot.

- Miért, Jancsi? - kérdém.

- Csak azért, mert ön visszajött, s ha önt szolgálhatom, senki mással nem leszek... ha ugyan megint befogad ön?...

- Befogadni befogadnálak, Jancsi; de nem fogadhatlak be...

- És miért?

- Mert nincs módom szolgát tartani.

- Nincs? Sajnálom. De tudja mit, uram, csak itt marad már?

- Itt; de meddig? Nem tudom.

- Ameddig, addig. Hát én majd eljárok ide, s aztán, ami kelleni fog önnek, csak parancsoljon... jaj! - kiáltott föl hirtelen, füléhez kapva.

Fiam nagyot kacagott.

- Ugyan, úrfi - folytatá Jancsi -, mikor marad már egy pillanatig veszteg?... Mindig így tesz, a papirost összesodorja, aztán hirtelen a fülembe üti; pedig a szamár füle is csiklandós. Hanem majd visszakapja ezt busásan...

- De most én adtam vissza a minapit! - állítá fiam.

- Hm, most jut eszembe - kiálta föl Jancsi -, most jut eszembe, hogy sürgetõs dolgom van. Nem is ide szándékoztam tulajdonképp; hanem már csak beszólok, mondok, ha erre vetõdtem. Hát holnap majd eljövök, uram, vagy legközelebb mihelyt szerét ejthetem; addig ajánlom magamat. Nem is szükség tán mondanom, hogy örülök, és mennyire örülök. Ajánlom magamat. Jó egészséget, úrfi, aztán megtanulja a leckéjét holnapra, különben majd lesz virgács.

Ezeket õrölte le Jancsi, s elsietett... kétségkívül nem azért, mintha csakugyan sürgetõs dolga lett volna, hanem mert látta, hogy fiam nagyanyja is hálálkodni készül.

- Ej, az a cudar János! - kiáltá utána fiam. - Mindig a virgácsot emlegeti; pedig tudja, hogy az elsõ vagyok az iskolában.

- Az elsõ vagy, fiacskám? - kérdém õt.

- A legeslegelsõ, apám; pedig Deregi Tóni a minap is két aranyat vitt a tanítónak. Láttam. Heidinger Náci meg egyre hordja neki a süteményeket. Hanem azért Tóni mégiscsak a második, és Náci mégis csak a harmadik... de hiszen ezt sem érdemlik meg igazság szerint... én pedig mégis csak az elsõ vagyok. Ugyan haragusznak is ám a gyermekek rám. Egyébbel nem tudnak megbosszulni, hanem azt kérdik: „Hol van apád, te?” Én eddig nem tudtam rá felelni, néha sírva is fakadtam. Kérdezzék csak ezután, majd megtanítom õket a magyarok istenére, fogadom. De hisz eddig sem vagyok egynek sem adósa. Mikor úgy jókedvemben találnak, végigdöngetem az egész iskolát, ha még annyian volnának is.

Így beszélt fiam, és én örömest hallgattam, és percrõl percre mindinkább megszerettem õt. Édeskeserûen kezdém érezni, hogy széles e világon õ az egyetlen, kit természet köteléke egyesít velem, és mintha fájt volna, ha meggondoltam, hogy nem maradhatok vele sokáig... örökre. Eszembe jutott végre Hiripi; a fogadóban hagytam õt, hol leszálltunk. Meg kell õt még ma látnom - gondolám -, mert amilyen nyugtalan, még csak elcsavarog valamerre.

- Kis végzendõm van még ma, anyám - szólék -, azért távozom. Holnap reggel látni fogjuk egymást. Isten önnel. Isten veled, Bálint fiam... de igaz, hisz én pénzt is hoztam. Íme, tegye el, anyám.

- Hadd maradjon nálad, hiszen csak nem akarsz tán mindjárt elhagyni bennünket?

- Mindjárt nem; de jobb helyen lesz itt kegyednél.

S átadám, amit néhány nap elõtt nyertem.

- Vagy mégis - folytatám -, felét mintegy magamhoz veszem; az ember nem tudja, mi szüksége akadhat... eh, de minek?... Mindazáltal...

S felét a pénznek visszavettem.

- Te meg Bálint - szólt fiamnak nagyanyja -, eredj át a szomszédba; nézd meg azt a szegény asszonyt, nem kell-e valami neki? Eredj, fiacskám.

- Csak maradj, fiam - mondám én -, annak már nem kell semmi... Vagy igen: temetés.

- Meghalt?

- Meg. Régi lakásán kerestem kegyedet, s éppen azalatt adta ki lelkét, míg benn voltam nála.

- Óh, a szegény teremtés!... De jól járt, isten nyugtassa meg.

- Gondoskodjék, anyám, hogy illendõen eltemessék, az én költségemen.

- Én átmegyek és megnézem! - szólt fiam.

- Hogyisne! - kiálta rá nagyanyja. - Halottat nézni magányosan, ilyen késõ este.

- Miért ne? Félek is én!

- Nem félsz, fiam? - kérdém.

- Nem én, apám, semmitõl! Tûznek-víznek nekimegyek.

- Ember a lelked is, jer!

S mind a ketten távozánk, fiam a szomszédba a halotthoz, én pedig a fogadóba Gáspár barátomhoz.

Fölkutattam a fogadóban minden zeget-zugot. Nem találtam. Egy pincértõl hallám végre, hogy elment nemsokára utánam, estefelé ismét visszajött, felõlem kérdezõsködék, s minthogy még nem voltam itt, újra eltávozott. Majd visszajön, gondolám, s vacsorálni mentem az étterembe.

Végezvén a vacsorát, szobámba indultam hogy ott bevárjam Hiripit. Az ajtóban találkoztam... hah, kivel?

Ternyeivel.

Csavargásaimban elgondolkoztam néha, vajon volna-e még valami, ami engem képes lenne nem föllázítani, de csak föl is indítani? És azt mondám, hogy semmi, semmi, még Ternyei látása sem. Legkevésbé sem csillapult bosszúvágyam, sõt egyre növekedett; de hidegen fogok vele találkozni, gondolám, úgy fogom tekinteni, mint valami követ, melyben menet megbotlottam, s jövet fölveszem és a folyamba dobom, nehogy másodszor is megbotoljam benne. A következés megcáfolta e nyugodt gondolatokat. Amint megláttam Ternyeit, megrázkódtam és reszkettem, s annyira megzavarodtam elmémben, hogy dühöm és iszonyodásom ellenére kezet fogtam vele, amint, egyszerre megismerve engemet, a legörvendõbb meglepetéssel idvezelt és idenyújtá kezét.

- A jó isten hozott, régi kedves barátom! - kiálta föl. - Hol jársz, az ég szerelmére? Az özönvíz óta nem láttalak, s még csak híredet sem hallottam. Csakhogy itt vagy valahára! Óh, milyen jólesik, hosszú távollét után véletlenül ifjúkori barátunkra bukkanni, és megszorítani és megrázni kezét! Hó, Máté barátom, mennyi beszélnivalóm lesz veled... mindent elmondok neked, ami azóta történt, hogy nem láttuk egymást, mindent! Hanem most, fájdalom, nem érek rá... társaim itt a mellékszobában már kétségbeestek eddig, hogy nem vagyok ott, mert nélkülem a kártya nem ér semmit, nincs kívülem senki, aki merészen játsszék... azért megbocsáss, kedves, édes barátom... de már mindegy, néhány perccel elébb, vagy utóbb! A fõ eseményeket csak elmondom. Hát tudod-e, hogy Róza, az a lyányka, akiért megvívtunk... ej barátom, mint sajnáltam, hogy megsebesítettelek; te erõvel azt akartad, hogy agyonlõjelek, de én, amennyire lehetett, könnyítettem a dolgot: jól félretartám a pisztolyt, hogy csak sebet, és ne halált adjak...

- Óh, a szemtelen gazember! - szólék magamban. - Õ készakarva nem lõtt agyon, holott alig bírta a fegyvert, úgy reszketett.

- Tehát tudod-e - folytatá -, hogy ez a Róza nõm lett? Hanem házasságunk csak néhány hétig tartott, mert a vízbe ugrott szegényke...

Egy tõrdöfést adok neki! - gondolám, s kárörömmel mondám:

- Ezt nagyon jól tudom Boldizsár, mert nõd utolsó éjjelét éltének az én karjaimban tölté...

- Igen? - kérdé, annyira sem indulva meg, mintha azt adtam volna tudtára, hogy valaki bezúzta ablakának egy tábláját. - Igen? Nálad tölté utolsó éjszakáját? Jól tette. Az õ helyében magam is ezt cselekedtem volna. Mit a túlvilági üdvesség- és kárhozatról beszélnek, csak azon áll, miként halunk meg? Ki életének végperceit boldogan tölté el, azé a menny, s ki boldogtalanul, azé a pokol. Azért iparkodjék mindenki minél boldogabban halni meg.

Ez az ember tehát sérthetetlen? - gondolám, és fájt nekem, hogy õneki semmi sem fáj.

- Elsõ feleségem halála után nemsokára megházasodtam - folytatá Ternyei -, megházasodtam barátom, ijedtemben. Egy este roppant összeget vesztettem, s néhány nap múlva egy igen jómódú leányt vezettem az oltárhoz, nehogy tönkrejussak valamiképp. Óh, én kislelkû! Csak egy percig is kételkedhettem a szerencsében, mely tündérként mosolyga rám valahányszor kártyaasztalnál ültem. Pár nap múlva visszakerült elvesztett pénzem kamatostul. Egyébiránt sohasem bántam meg házasságomat, mindamellett, hogy oly hirtelen kötöttem. Ne legyen az ember nagyon követelõ felesége irányában, s kész a házi boldogság. Így teszek én. Nõm áldott teremtés, van két szép gyermekünk, s én a legboldogabb családapa vagyok... éjjel, nappal kártyázok!

- És boldogságodban semmi sem háboríthatna meg? - kérdém.

- Semmi, semmi! - felelt. - Míg az ember gazdag, mi az ördög bánthatná?

- Míg az ember gazdag... - ismétlém magamban; ez tehát az õ Achilles-sarka.

- Hanem most már válnunk kell, barátom - szóla Ternyei -, sietek játszótársaimhoz... te mégsem játszol? Egykor veszedelmesen gyûlölted a kártyát.

- De már nem gyûlölöm annyira...

- Mit hallok?

- Néha-néha magam is játszom.

- Lehetetlen!

- Hiába, az ember vénül és okosodik.

- És te is megokosodtál? Ezt örömemre válik hallani. Mindig mondtam, hogy még kigyógyulsz balga ábrándjaidból, mikkel a természet bõven látogatott meg, pajtás. No, csakhogy már a te eszed is érik, csakhogy már a te szíved is nemesül... mert én elõttem, barátom, legnemesebb szenvedély a kártya. Eszerint az éjet ma együtt töltjük, nemde?

- Egy részét az éjnek legalább - mondám; és tusakodva gondolkodtam: egypár évi költségedet kockáztatom, fiam... óh, minek hoztam magammal e kárhozatos pénzt... lám, otthon akartam hagyni és az ördög... de hisz fele nincs nálam, az biztos; s ha elvesztem is, amit magammal hoztam, még marad annyi, mivel beéri fiam, míg ismét szerezhetek...

- Min gondolkozol oly soká, Máté? - szakítá félbe töprenkedésemet Ternyei.

- Semmin, semmin... mehetünk.

S bemenénk a játszószobába.

Vesztettem, nyertem, vesztettem, nyertem, s így ment egy darabig. Végre folyvást veszteni kezdék... a veríték csorgott arcomról... kezem úgy reszketett, hogy a kártya ki-kihullott belõle... utolsó forintjaimat tettem föl... szemem káprázott... lélegzetem szorult... elvesztettem mind!

- Ternyei - szólék hideg kétségbeeséssel -, Ternyei, nincs nálam több pénz... adj kölcsön néhány száz forintot...

- Nincs nálad több? - válaszolt a megszólított. Talán se nálad, se máshol?... De nem azért mondom, mintha nem akarnék adni; mennyi kell?

- Semennyi! - mondám megvetéssel. - Uraim - fordulék a többiekhez -, kinek van annyi bizalma bennem, hogy holnapig kölcsönözzön négyszáz forintot...?

Ennyi volt az összeg, melyet fiam nagyanyjánál hagytam.

- Adok én - szólalt meg egy játszó -, hanem fele nyereségre...

- Hogyan?

- Ha elveszti ön, holnap visszafizet; ha nyer, megosztozunk.

- Hm, ez nagy kamat... de jól van. Kérem a pénzt.

Sokszor bebizonyult állítás, hogy kölcsönözött pénzzel jó játszani. Most én is tapasztaltam. Virradatkor szétoszolt a társaság. Hitelezõm négyszáz forintért ezreket kapott, és én is ezreket vittem el, és ezen ezrek Ternyeiéi valának, ki távoztakor gúnymosollyal szólt hozzám:

- Fogadni merek, úgy elkotródol e néhány fillérrel, hogy meg sem látunk többé?

- És ha meglátsz?

- Tehát eljössz?

- Mikor?

- Holnap... azaz ma estére.

- Itt leszek.

És ott lettem pontosan. Este nekiültünk a játéknak, és kártyáztunk másnap délig egyhuzomban. Ekkor fölkeltünk. Ternyei kereste kesztyûjét, és nem találta.

- Hiszen már a kezeden van - mondám.

Kalapot vett, és indult.

- Megálljon, uram - szólítá meg egy játszó -, ön a magáé helyett az én kalapomat tette föl.

- Valóban - felelt Ternyei, s átvette a maga kalapját, és távozni akart.

- Egy szóra, Ternyei - szólék én hozzá -, egy szóra. Ternyei Boldizsár; te elraboltad szeretõmet... én elnyertem mindenedet... koldussá tettelek.