|
- Én vagyok-e az,
ki egykor félig mezítláb járt a kemény göröngyös országutakon, s ki most
aranyrojtos bakancsban tapossa a puha, sima szõnyegeket? Én vagyok-e az, ki
egyszer madárijesztõvázról vett le egy ócska szûrdarabot, hogy téli ruhája is
legyen, s ki most, ha leveti, azért veti le fényes bársony öltözetét, hogy még
fényesebbet öltsön fel? Én vagyok-e az, kinek egykor a szabad ég alatt fatuskó
vagy kõdarab volt vánkosa az éjen át, s ki most selyemtakaró alatt,
patyolatpárnákon hever? Én vagyok-e az, ki egykor az utcán kutyától rabolt el
egy száraz csontot, s ki most ezüstkanállal meri ezüsttálakból a párolgó,
fûszeres étkeket? Hah, én vagyok-e az, ki egykor megsértetett, s ki tíz év
múlva bosszút állott ellenségén? Én vagyok-e én?
Így elmélkedém.
Ternyei pedig
szûkölködött, ínségre jutott feleségestül és gyermekestül, kiket egyébiránt
sajnáltam, mert tudtam, hogy õ nem szereti õket. Ha szerette volna nejét és
gyermekeit, ezeket sem sajnáltam volna; sõt, jólesett volna látnom, hogy azok
is nyomorognak, kiknek nyomorúsága jobban fáj neki, mint az önnön magáé.
Soká, igen soká
nem találkoztam vele.
Egyszer utaztam.
A legelsõ állomáson, hol lovakat váltottam, körülnéztem az utcán, várva, míg a
rendelt lovak megérkeznek. Nem messze a postaháztól építettek. Megtekintém a
készülõ épületet. A napszámosok közt, kik földet és köveket hordtak, megismerém
Ternyeit. Õ is megpillantott, hirtelen elfordítá arcát, és szemlesütve tolta
taligáját, mely nyikorgott a teher alatt. Arcán víz csurgott végig... könny-e
vagy veríték? Vagy mind a kettõ? Másoktól kérdezõsködém felõle. Csak annyit
tudtak róla mondani, hogy naponként dolgozik, mint a barom; s amint kikapja
napszámát, rohan a legközelebbi csapszékbe, s garasait elkártyázza.
|