|
Fiamé és a
bosszúé volt eddig életem, s miután emennek eleget tettem, az egészen fiamé
lett.
A szegénységet,
nyomort már megszoktam, s pénzszomjas soha nem voltam; így magamra nézve
Ternyei elnyert vagyonát akár vízbe dobhattam volna, de fiam tekintetében
tartám azt meg, s föltevém, hogy lehetõleg szaporítom. És fiam teljes mértekben
megérdemlé gondoskodásomat és szeretetemet, melyet egyre növelt szívemben.
Jancsit, azt a
nemeslelkû Jancsit magamhoz fogadtam... nem szolgának, hanem barátomnak; õ
házam gondviselõje, mindenese lett. Fölmentém õt minden szolgai munkától; de õ
arra kért, engedjem meg azt neki, hogy, ha már semmi dolga nem lesz, legalább
ruháimat hadd kefélhesse. Bosszankodva és mosolyogva egyeztem bele szeszélyébe.
Hát Hiripi
Gáspár?
Ez a
szerencsétlen nem tért vissza többé a fogadóba, hova megérkezésemkor együtt
szállánk. Naponként kerestem õt és kérdezõsködtem itt felõle... de se híre, se
hamva nem volt. Végre fölhagytam a kutatással, elvesztvén minden reményemet
meglelhetésérõl. Le nem írhatom, mennyire fájt, hogy azon embert elvesztettem,
ki nyomorúságomban, sõt egész életemben, Jancsit kivéve, egyetlen barátom volt,
s kinek egyedül köszönhetém, hogy bosszút álltam boldogságom gyilkosán.
Egyszer Jancsi a
következõ újsággal lépett be hozzám.
- Uram - kezde
beszélni -, a városban voltam. Amint egy lebuj elõtt mentem el, éppen akkor
vetett ki a pincér vagy csaplár egy embert, aki szintoly rongyos, amilyen
részeg volt. Annyira leitta magát, hogy ahova esett az utcán, mikor kilökték,
ott fekve is maradt; egy tapodtat sem volt képes mozdulni.
- Hát? Hogy
érdekelhet engem ez? - kérdém.
- Azt nem tudom -
felelt Jancsi -, hanem amint elesett, az ön nevét említé...
- Az én nevemet?
- Igen, az önét
és valami Gvadányit vagy Glabányit, vagy mit... nemigen jut eszembe. Azt mondá:
nyújtsd karodat, Andorlaki barátom, szeretett pénztárnokom, nyújtsd karodat, én
nagyon homályosan látok, farkassötétség van a szememen... nyújtsd hát karodat
és vezess, mert tudod, mit mond Gvadányi, vagy hogy is híják, no... és
elkezdett rigmusokban beszélni...
- Ah, hiszen ez
Hiripi! - kiálték föl örömmel.
- Tehát ismeri ön
azt az embert? Csakugyan?
- Nagyon jól...
- Furcsa
istenteremtése, mondhatom...
- Eredj, barátom,
eredj rögtön oda, ahol találtad õt, és vezesd ide. Hanem vigy magaddal egy
szolgát, mert egymagad tán nem bírnád idevezetni... nagy farkassötétségei
szoktak lenni.
- És ki az az
ember?
- Éppen oly jó,
igaz barátom, mint te vagy...
- Önnek barátja? Hihetetlen...
- El fogod hinni,
ha majd elbeszélem történetünket. De erre most nem érünk rá. Siess, hogy még
ott találd...
Eszmélet nélkül
hozta lakomba Hiripit Jancsi és egy szolga. Másnap délre szerencsésen
kijózanodott.
- Ismersz-e,
Gáspár barátom? - kérdém õt.
- Hm, fejed
tetejétõl a nyakadig csak ismernélek; de azon túl nem merném egyenesen rád
fogni, hogy csakugyan pénztárnokom vagy... - felelt Hiripi, egyik bámulásból a
másikba esve, amint végignézte öltözetemet s a pompás szobát, melyben valánk.
- Pedig csak fogd
rám - válaszoltam -, mert én valóban pénztárnokod vagyok... és ezentúl már
igazán meg fogom érdemelni e nevet...
- De én föl nem
érem ésszel, ha mindjárt félmesszely vizet kell is meginnom; magyarázd meg hát,
ha igaz; ne tarts így függõben...
- Azt könnyû lesz
tennem, mondám; egy szó megfejti az egészet. Két hét óta ura vagyok száz- és
százezer forintnak...
- Száz- és
százezer forint! - kiálta föl s szája tátva maradt, s amint föleszmélt
csodálkozásából, hirtelen fejéhez kapott, hogy fövegjét lekapja, mely azonban
nem is volt rajta. - Most már azt sem tudom hamarjában, hogy szólítsalak... -
folytatá félénken.
- Csak szólíts,
mint ezelõtt, barátodnak - bátorítám õt -, ámbár te nem vagy valódi barátom,
mert temérdek aggodalmat szereztél nekem...
- Én? Hogy és
miképp?
- Úgy, hogy
elmentél a fogadóból, melyben hagytalak, s emiatt kétségbeestem afelõl, hogy
ismét lássuk egymást...
- Te
kétségbeestél? Én pedig elkárhoztam, igen, elkárhoztam! Mert azóta mindig vizes
bort ittam...
- Vizes bort
ittál?
- Azt, barátom,
azt! Mert mindig sírva ittam boromat, s könnyeim belehulltak poharamba. És e
könnyek teéretted folyának.
- Miért nem
jöttél vissza a fogadóba?
- „Mert a
pia-mater vastag bolondsággal vagyon bétakarva s nagy ostobasággal” - mint
Gvadányi mondja. Nem találtam oda ahhoz a fogadóhoz, barátom...
- De hiszen
egyszer voltál ott, amint hallottam...
- Igen, mert
akkor még józan voltam uram, bocsásd bûnömet! De azóta folyvást homályos idõk
jártak...
- Hát jó ruhádat
hova tetted?
- S még
kérdezheted? Avagy nincsen-e tudomásod afelõl, mily pogány ivadék légyen a
kocsmárosság? Elõbb kicsalják a pénzt a zsebbõl, és aztán lecsalják az emberrõl
a ruhát...
- No,
semmi, lesz más, amennyi kell. És most beszéljünk a jövendõrõl, Gáspár barátom.
Te voltál szerencsém roppant épületének alapköve, te megosztottad velem a
nyomort, én megosztom veled a gazdagságot, mire ama két oknál fogva tetted
érdemessé magadat. Nálam fogsz maradni holtodig, s én teljesítem minden
kívánságodat. Csak egyre kérlek, barátom, hagyj alább az itallal...
- Nálad maradok - felelt Hiripi -, nálad maradok holtomig,
ha nem teljesíted is minden kívánságomat; de azt a nagy áldozatot ne követeld
tõlem, édes pajtásom...
- Csakugyan jobbíthatatlan vagy hát, Gáspár?
- Legyen az embernek jelleme, szilárd jelleme, barátom!
- Isten neki!
Tedd, amit akarsz, csak maradj.
És elvégezõk,
hogy együtt fogunk élni, halni.
Néhány nap múlva
fontos arccal jött hozzám, s szóla:
- Tudod mit?
Gondoltam egyet...
- Nos?
- Ez a nyugalmas
élet egy üres lopótököt sem ér; menjünk együtt faluzni...
- Mivégre?
- Avégre, hogy
mulassunk, mint hajdanában...
- Mint
hajdanában?
- Ama régi jó
idõkben, tudod, mikor...
- De mi jutott
eszedbe? Hát van itt valami hiányod?
- Hisz éppen az a
bajom, hogy semmi hiányom sincs...
- Legyen eszed,
Gáspár!
- Barátom, az
ilyen csendes életben megaluszik az ember vére...
- Légy õszinte,
Gáspár, tán valami nem tetszik itt neked vagy nélkülözést szenvedsz... szólj,
és kívánatod teljesül...
- Csupa merõ
mesebeszéd, amit mondasz, barátom. Elmondhatom Gvadányival hogy: „- - - az
anyám méhében oly jó dolgom nem volt, annak kebelében, mint te házadnál volt,
mert mindenfelében részes voltam, s éltem javad bõvségében”; de mindazonáltal
el kell mennem, és minthogy el nem válhatunk egyimástól, tehát te is velem
fogsz jõni, remélem...
- Én, Gáspár? Mit
gondolsz? Hát fiam...
- Igazság, hiszen
fiad van! Úgy hát el fogunk válni; szívem reped meg bele, de el kell válnunk,
pajtáskám...
- Semmi sem tartóztathat vissza?
- Abszolúte semmi...
- Ám eredj hát! De ígérd meg, hogy vissza fogsz ismét jõni.
- Azt ígérem, arra esküszöm, barátom!
- Mihelyt szükséget látsz...
- Azonnal!
Sírva, zokogva búcsúzott el, s útnak indult. Hónapok
múltával jött vissza, néhány napig mulatott nálam, s ismét elment. És ez így
tartott mintegy nyolc évig. Esztendõnként meg-megfordult nálam
kétszer-háromszor, s egy hétnél tovább sohasem tarthattam magamnál. Egyszer
betegen érkezett hozzám, s többé el sem mehetett. Többheti betegeskedés után
meghalt. Ott voltam oldalánál, midõn haldokolt... részvéttel, bánattal álltam
mellette. Végszavai ezek valának:
- Barátom, semmit sem sajnálok ebben az életben, csak azt az
egyet, hogy én, aki annyira iszonyodtam a víztõl, íme, vízkórságban halok meg.
Ezután idézni kezdett valamit Gvadányiból, de a halál
lezárta ajkait. Fényesen temettem el, és sírjához nagy márványkõoszlopot
állíték, melyre e szavakat vésetém:
ITT NYUGSZIK
A KORHELY JÓSZÍVÛSÉG.
NEVE
FÖL VAN ÍRVA
KITÖRÖLHETLENÜL
EGYETLEN BARÁTJA
SZÍVÉBEN.
BÉKE HAMVAIRA!
|