XX.

Azon õszi délutánok egyike volt, midõn a város és természet egyaránt szenderegni látszik vagy hosszan merengeni... s ha valami zaj éri a fület, olyan különösnek tetszik. Közönséges emberi hang, harangszó, minden másforma, mint különben... olyan mintha nem a jelenben volna, hanem mintha messze múltból elfáradtan vándorolna hozzánk. Ilyenkor, akinek módjában van, szobájába vonul, a kandallóban tüzet rak, s míg a fa lángol és pattog, õ addig nagy léptekkel jár föl s alá szobájában, járkál és nem beszél, hanem emlékeit beszélteti.

Ketten voltunk szobámban. Én és Jancsi. Õ a kandalló mellett ült némán, s dohányzott, és koronként a tüzet igazgatta; én szobahosszat sétáltam és gondolkodám. Végre leültem az ablakhoz és kinéztem céltalanul. Tekintetem az udvaron álló nagy diófán akadt meg.

- Jancsi... - kezdék beszélni - vagy már tán ideje is volna Jánossá lenned. János barátom, nézd csak, semmi szél nem fúj, s a fáról mégis hulladoznak a levelek...

- Mint a mi fejünkrõl a haj - folytatá János.

- Egykor - tevém hozzá -, egykor milyen zöldek valának e levelek, és most olyan sárgák.

- Egykor - szóla János -, egykor fekete volt hajunk, és most szürke.

- Vénülünk, barátom, vénülünk lassanként. Mikor születtél?

- Nem tudom az esztendõ számát, csak annyit tudok, hogy most nemrég múltam negyvenegy éves.

- 1818-ban vagyunk; eszerint 1777-ben születtél, két évvel utóbb, mint én. Én negyvenhárom éves vagyok.

- Hát Bálint úrfi?

- Egy évvel fiatalabb, mint én voltam, midõn õ született. Huszonegy esztendõs.

- Teremtõm! Mintha tennap lett volna, mikor ön hosszú távolléte után megjött közénk; pedig már maholnap tizenegy esztendeje. Hogy eljár az idõ!

- Az idõ áll, János barátom, de mi megyünk... hátrafelé, mint a rák; azért észre sem vesszük, mikor egyszer hanyatt esünk, bele a gödörbe, melynek neve sír, és ekkor mi is része leszünk a soha nem mozduló örökkévalóságnak. - - -

Hosszú szünet lett; mind a ketten elhallgatánk. Fölkeltem és járni kezdtem ismét föl s alá, mintegy önkénytelen következményeként amaz eszmének, hogy egykor örök idõkön át fogok fekünni mozdulatlanul. Jártam, és nem is gondolkoztam, jártam szótlanul, mélán, és hallgatám az óra ketyegését. - - -

Nyargaló paripadobogás riasztott föl.

Kitekinték az ablakon... fiam érkezett meg. Lova alig látszott a tajtéktól és sártól; erei vastagokra voltak dagadva, orra lyukai kitágultak, s dõlt belõlük a pára. Amint megállt, szétterjeszté mind a négy lábát, melyek reszkettek. János is odajött az ablakhoz, s fejét rázta, amint meglátá a fáradt állatot, s ekképp szóla:

- Ej, ej! Bálint úrfi megint azon töri fejét, hogy csigázza agyon ezt a csikót is, mint már oly sokat...

- Hadd teljék kedve, barátom - feleltem -, hisz van elég az istállóban...

- De azokkal még több volna, amelyeket már elpusztított - jegyzé meg bölcsen János.

Fiam leugrott a lóról, megveregeté nyakát, s beereszté az istállóba, õ pedig jött be hozzánk.

- Ugyan, úrfi, minek kínozza már azokat a szegény állatokat, a Jézus áldja meg? - dorgálá õt János.

- Ismét lecke, János? Ismét? - szólt fiam. - Jól van csak leckéztessen meg... szokása szerint; én majd türelmesen hallgatom... szokásom szerint.

- Rég tudom én azt már - felelt János -, hogy önön nem fog semmi szó.

- De hát mit tegyek, édes Jánoskám? Lovagolni csak kell, s ha már lovon ülök, csak nem ballaghatok, mintha szamár volna alattam. Aztán, ha tûzbe jövök...

- Ami nagyon is sokszor történik meg! - vágott szavába János.

- Meglehet - folytatá fiam -, meglehet. Tehát, ha tûzbe jövök, akaratlanul megsarkantyúzom paripámat; s ez a bolond állat, mihelyt sarkantyút érez, azonnal azt gondolja, hogy madarat akarok vele elfogni, vagy hogy meguntam tán a földi életet, s a mennybe kívánkozom, és õ talán föl is szállna velem, ha szabad kényére ereszteném.

- Jól van hát - szólt János -, csak gyötörje ezután is azt a szegény állatot.

- Ha csakugyan gyötörni kell valakit - mondá fiam -, már inkább állatot gyötrök, mint embert. Önt csak nem nyergelem meg - tevé hozzá nevetve -, vén is volna már ön paripának, János.

- Könnyen beszél, hogy fiatal; de majd lesz még ön is ilyen vén...

Ezt felelte János, de nem jól jövendölt, mert fiam nem lett olyan vén.

- És ma különös okom volt tûzbe jõni - folytatá Bálint. - Gyönyörû kisleányt láttam...

- Úgy! Hisz az úrfi mindig ezt mondja, valahányszor megérkezik valahonnan...

- Mert mindig látok. De meg kell vallanom, hogy ilyet még soha nem láttam.

- Ezt sem elõször mondja már az úrfi...

- De bizonyosan utolszor, mert ennél szebbet képtelenség csak gondolni is. Ön mosolyog, János?... Istenemre mondom, ha meglátná ön azt a leányt... de mit mondok? Leányt!... Ah, milyen bosszúság, hogy nincs szó, ami kifejezzen egy oly lényt, mely az angyaloknál annyival szebb, amennyivel szebbeknek képzeljük az angyalokat a leányoknál. Mondom, János, ha meglátná ön õt, hát önnek minden hajaszála, mely már elhullott, újra kinõne, és minden hajaszála, mely már megõszült, újra megfeketednék... szóval az öreg Jánosból fiatal Jancsi lenne, hahaha.

- Ejnye be cifra! - kiálta föl János. - Még megérem, hogy versekben, kezd beszélni, mint sokszor beszélt istenben boldogult Hiripi Gáspár uram.

Körülbelül három éve volt már, hogy Gáspár barátomat elkísértem oda, hova õt nem kísérte el szomjúsága, a temetõbe; s még most is éreztem némi bánatot neve hallatára. Sokszor jutott magamnak is eszembe, és sokszor emlegettük is õt hol Jánossal, hol fiammal, hol mind a hárman, s amennyire elbúsultam ilyenkor halálán, annyira földerítettek ismét furcsaságai. Áldottak az ily emberek, kik életökben nem vétettek senkinek, s kik holtok után is föl-fölvidítják azon néhányakat, kik õket egykor ismerék. És a történet hallgat az ilyenekrõl, akik másokat megnevettettek; fölírja pedig azok neveit, kik másokat ezrenként, milliónként sírva fakasztottak. Az illatot hozó szellõ nyom nélkül jön és enyészik el; a romboló fergetegnek hosszanti nyomai maradnak. - - -

- De hiába beszélek e lyányka szépségérõl - folytatá elõbbeni szavait fiam -, mert akármeddig beszélnék, csak ott volnék, ahonnan elindultam, tudniillik: le akarnám õt festeni, de csak akarnám, mert nem bírnám. Egy szó, mint száz: õ szép. Szegény lyányka lehet, mind ruhájáról, mind lakásukról ítélve... de tán csak azért tette a sors szegénnyé, hogy annál inkább kitûnjék szépsége. Oh, ti komédiás majmaként felpiperézett kisasszonyok, menjetek hozzá, és tanuljátok meg, hogy nem a ruha teszi széppé a leányt! Meguntam már az utcákon lovagolni, hol azon úrfiaknak testvérei, kik egykor fattyúnak gúnyoltak, most szerelmes pillantásokat lövellnek rám ablakaikból... tegyék el! Meguntam, mondom, itt mutogatni magamat; azért kilovagoltam a városból, s amint már csaknem az utolsó háznál valék, ott láttam meg e kis medicei Venust. Háza elõtt kertecske van; abban állott, utolsó virágait szemlélve, mert a kert nagy részét elhervasztotta már, nem tudom, az õsz-e vagy az amiatti irigység, hogy a kertésznõ minden ott termett virágnál százszorta ékesebb. Odaugrattam paripámat, a lyánykától egy szál virágot kértem, melyet õ mosolyogva nyújtott nekem a kis kerítésen át, s melyet gomblyukamba tûztem, de a lovaglásban szerencsésen el is vesztettem... no, semmi! Holnap ismét arra lovaglok, s ha kinn lesz, kérek tõle mást. Amint átadá a virágot, magasra szökelltettem paripámat, hogy csillagot kapjak le az égbõl, s azt nyújtsam a lyánykának a virág helyébe... de akkor jutott eszembe, hogy nappal van, és nem éjszaka. Õ elsikoltá magát, s hogy ijedtében sikoltott, láttam halvány arcáról, midõn még egyszer visszapillanték. Itt nekieresztém csikómat s vitt vágtatva, hogy az országút sara is csaknem szikrát hányt patkója alatt. Visszajövet bekandikáltam a ház kis ablakán. Szép kertészném ott ült az ablaknál, én kalapot emeltem feléje, és õ egyet billentett rá fejecskéjével. Hah, ez a fejbillentés! Ez fölbonthatná a világ rendszerét vagy új világot teremthetne, amint kedve tartaná... hanem, hó! Most jut eszembe... János gazda, hova is tette a minapában kardjaimat?

- Már minek azok a kardok megint? - kérdé János elijedve.

- Hát minek a kard a becsületes ember kezébe? - szóla fiam. - Ha nem azért, hogy a gazemberek arcára ráírja pro memoria e szókat: jobbítsd meg magadat!

- Az ég szerelmére - jajdult föl János. Már ismét párbaj.

- Ismét? Ismét! - mondá Bálint tüzesen. - Már huszonegy éves vagyok, s még csak tíz párbajom volt... alig esik minden két esztendõre egy! Szégyellem magamat.

- Meglássa, úrfi, hogy még párbajban vész el...

János ismét jövendölt, de ismét rosszul, mert fiam nem párbajban veszett el.

- És ha úgy lenne is - felelt Jánosnak -, mindaddig büntetem a gazokat, míg büntethetem. De ne féltsen engem, János bácsi; élet-halálra senkivel sem vívok, mert megölni senkit sem akarok, csak egy kicsit megjegyezni szeretem azt, aki nem tetszik, hogy megismerjem, ha ismét találkozom vele. Nem hetvenkedésbõl beszélek, mert ha levetkezem, sem talál rajtam senki több sebet kettõnél. Tíz párbaj és két seb! Ez még nem kétségbeejtõ.

- És kivel kötözködött megint? - kérdé János.

- Ej, e szót ne használja - felelt fiam - mert ezért megharagszom. Én senkivel sem szoktam kötözködni...

- Hát hiszen jól van no; tudja, úrfi, hogy én nemigen értek a szavak megválasztásához - mentegetõzék János -, csak azt akartam kérdeni, hogy kivel tûzött össze?

- Egy haszontalan, semmiházi, alávaló pimasszal, aki roppant zérus apja százezreinek végén, s aki ezért oly fölfuvalkodott, mintha õ volna ezen összegnek elsõ száma; az a Deregi, aki iskolatársam is volt, s aki, midõn elsõ voltam, hozzám legközelebb ült, bár megérdemelte volna, hogy legtávolabb üljön tõlem. Amint kiindultam délután, itt nem messze utolértem. Õ is lovagolt. Egy öreg koldus jött vele szemközt, s minthogy az a gyalogútról nem tért le a sárba lova elõl, tehát, midõn melléje ért, ez a silány kölyök azt a szegény öreget a sár közepébe taszította lovával. Semmi sem lázít úgy föl a világon, mint ha rosszul bánnak elõttem a szegénységgel. Ha fegyver lett volna nálam, talán keresztülszúrtam volna azt a lelketlen fickót. Elébe ugrattam, s korbácsommal olyat vágtam gõgös pofájára, hogy kardnak is becsületére vált volna. Õ ezzel nem elégedett meg; azt akarja, hogy holnap ismét megeresszem gennyedtséges vérét. Szívesen. Kihívása után leszálltam lovamról, s kiemeltem ama szánandó öreget a sárból, aztán folytattam utamat. - - -

Ilyen volt fiam huszonegy éves korában.

És huszonkét éves korában?

Meghalt. Hóhér keze által. Akasztófán. Érdemtelenül.