XXII.

Elvem ellen volt, fiam szerelmébe valaha beleavatkozni; azért nemigen kérdezõsködém tõle ama leány felõl, ki, úgy látszott, neki napról napra jobban tetszett, s ki iránt végre a legszenvedélyesebb szerelem keletkezett benne. Sokat gondolkodtam azon: mint lehet, hogy én, amint Rózát megpillantám, egyszerre a leglángolóbb szerelemre lobbantam, s fiamban, aki sokkal tüzesebb természetû volt, mint én, a szerelem csak lassanként vált komoly indulattá. Minden érzelemrõl inkább lehet lélektani szabályokat állítani föl, mint a szerelemrõl: a lélek országában a többi indulatok patakok és folyamok, melyeknek mélyére kisebb-nagyobb ügyességû úszók lemerülhetnek, de a szerelem, ez feneketlen tengerszem... vagy ha csillagok az indulatok, köztök ez rendetlen futású üstökös.

Fiam a szerelmesek szokott pontosságával járt el a város végi házhoz, s midõn már nem valának többé virágok, csókokat hozott haza kedvesétõl. De megjött a tavasz, õrá nézve különösen hamar, s ekkor hozott virágokat és csókokat. Eddig nem vettem észre benne a botanika iránt valami nagy szenvedélyt... lovagolt, vívott, úszott, korcsolyázott, lövöldözött stb., s ezek között nemigen jutott eszébe a virágokkal foglalkozni, de most mindezt elhagyta nagyobbára, csak a virágokban lelte gyönyörûségét. A bokrétákat, melyeket kedvesétõl kapott, edénybe tette és gondosan ápolta. Egykor hasonló foglalkozása közben ekképp szólított meg:

- Apám, ha eszembe jutna megházasodni, el hagynád-e vennem e leánykát?

- Miért ne, fiam?

- Mert szegény...

- Én is az voltam...

- És alacsony származású...

- Én is az vagyok...

- Tehát nem ellenzenéd, apám?

- Legkevésbé sem, édes fiam!

- Oh, milyen jó vagy...

- Csak apai kötelességemet teljesítem. Tehát fordult már meg elmédben a házasság?

- Úgy néha, de akkor is csak futólag találkoztam e gondolattal, hanem egy idõ óta szorosabb barátságot kötöttem vele, s gyakorta hosszan társalgunk egymással, és mondhatom, hogy jól is mulatunk. Szép, rózsaszínû pápaszem ez, melyet ha fölteszek, tündérkertnek látom a világot... pedig a valóságban bizony nem az. S ha már énelõttem sem szép, milyen lehet olyan szemek elõtt, apám, melyek annyit láttak, mint a tiéd? Az élet egy táj, mely sivatagnak és viránynak keveréke, s milyennek látjuk? A szemponttól függ, ahonnan nézzük. Rám nézve a legszebb szempont Lujza keble. Milyen leány ez, apám! Azt véltem, hogy nem lehet tökéletesebb valami, mint az õ szépsége; de õ jóságban még tökéletesebb, mint külsõ szépségben. És szülõi is igen becsületes emberek, az öreg takács és neje. Azonnal megyek oda, és kinyilatkoztatom mindnyájok elõtt, hogy szándékom Lujzát nõül venni, még pedig minél elébb...

- Ej, ha még élne nagyanyja - szóla közbe János -, mint örülne a jó öreg, isten nyugtassa meg!... Hanem, úrfi, Bálint úrfi...

- Nos, János? - kérdé fiam.

- Mondanék valamit...

- Mit, János?

- Valamit...

- Csakhogy sok valami van a világon, s én hamarjában ki nem találom: melyiket akarja mondani?

- Hát... de nem sértem meg, úrfi?

- Dehogy sért, János, hogy sértene ön engemet? Ilyen vadat csak gondolni is!

- No, ha megígéri, úrfi, hogy...

- Mindent ígérek, csak ki vele!

- Hát csupánságosan csak azt akarom mondani, hogy ha majd annak idejében valahogyan talán izé... keresztapa kellene, hát aztán ne menjen úrfi a szomszédba... mert, mondok, ha már úgysem leszek ebben az életben apa, hadd lennék legalább keresztapa, vagy mi. Csak így gondolkodtam.

- Nagyon jól gondolkodott, János - felelt fiam -, becsületére válik az esze. Hanem hát azt hiszi, hogy ezt szó nélkül meg sem fogtam volna tenni, ha majd szükség lesz rá? Nagyon csalatkozott, János gazda!

- És gondolt már erre, Bálint úrfi? No, ki hinné, hogy ilyen messze jár az esze - szólt János hamis mosollyal.

Fiam elsietett Lujzához. Egyedül maradtam Jánossal, aki hosszan kezdett beszélni a jövendõrõl: mint fogja beszélni és járni tanítani az én unokáimat, Bálint gyermekeit, mint fog velök játszani, mulatni, ingerkedni, miként egykor Bálinttal, kinek hirtelen megérkezése, alig negyedórányi távollét után, félbeszakítá boldog ábrándozását.

Sebesebben, mint valaha, vágtatott be fiam az udvarra. Lova oldalából dõlt a vér a sarkantyúzás miatt, és az õ ruháján is vérfoltok voltak.

- Mi történt, fiam? - kérdém elrémülve.

- Lujzát más ölében találtam! - szólt fuldokolva.

- S e vér ruhádon?

- E vér azon másnak vére...

- Mit cselekedtél?

- Megöltem õt.

- Iszonyú! Mit fogsz tenni, fiam?

- Várni fogok, míg értem jõnek azok, kik majd elhurcolnak...

- Oh, azt nem szabad bevárnod...

- S mi mást tegyek?

- Szöknöd, futnod kell...

- És hova?

- Akárhova, hol megmenekülhetsz, a külföldre, más világrészbe, mindaddig, míg biztos nem lész...

- Nekem már mindegy, apám!

- De nekem, nekem nem mindegy, fiam...

- Megbocsáss, apám, nem is jutottál eszembe. Jó. Megyek. Lovat kell nyergeltetni, mert ez, melyen odavoltam, csak öt percig futott alattam, de még tízet nem bírna ki.

János néma kétségbeeséssel hallgatta mindezeket, és most kirohant, hogy lovat nyergeltessen.

- Óh, fiam, fiam, szólj, hogy történt, hogy történhetett?

- Beléptem Lujzához, és Deregi ölében leltem õt... mit én tudom, hol akadt kezemhez egy kés? Fölkaptam, és azon gaz lélek szívébe ütöttem. Lujza is így járt volna, de térdre rogyott, és könyörge: Kegyelmezz, Bálint, ártatlan vagyok; szeretlek; ne öld meg, aki csak téged szeret; kegyelmezz!... Kényszerítésbõl tettem, amit tettem, rettenetes kényszerítésbõl, Bálint! Apám mondá, hogy szeressem ezen embert, vagy legalább hagyjam magamat szerettetni általa, kit utálok; õ erõszakkal szorított kebléhez, midõn beléptél; azt mondá, hogy megvett apámtól... és atyám mindig azt zúgá fülembe, hogy szerencséje, boldogsága áll azon, ha ezen ember... - - Hah, tehát apádat is megölöm - kiálték föl -, csak jõjön be a vén lator!... Te nem ismered apámat - mondá Lujza -, ez nem apám, csak anyámnak távoli rokona, ki örökben tart... de fuss, Bálint, fuss, nehogy itt találjanak, menekülj!... Ezeket mondá zokogva, kétségbeesve Lujza, én végighallgatám, és most itt vagyok... - ezzel végzé fiam.

- Nyergelve van - szóla János belépve.

- Imhol e pénz, fiam - mondám én -, ezzel beéred, míg jövendõ tartózkodásodat tudathatod velem, ha évek telnének is bele...

- Most hát, atyám, szeretett édesatyám...

Nem bírt tovább beszélni, sírva hajtá fejét vállamra, és én az enyémet az övére.

- Bármi nehezen esik is, de egy pillanatot sem tanácsos késni, úrfi! - inté fiamat János.

Elváltunk egymástól... még egyszer kezet szorított velem Bálint, aztán Jánossal, aki sápadt volt, mint magam... s ment kifelé...

Az ajtóban útját állták a törvény emberei. - - -

Az öreg Deregi megesküvék, hogy fia gyilkosát minél elébb a legcsúfosabb halállal végezteti ki, és célját érte, mert van-e cél, melyet el ne érhetnének a dúsgazdagok?

Deregi sokkal gazdagabb volt, mint én.

Fiamra kimondatott a kötél általi halál.

Életének utolsó éjjelét nála töltém, a siralomházban.

Ha ismertek apát, kinek oly szép, oly jeles, oly nagylelkû gyermeke volt, mint az enyém, s ki ezen gyermekével siralomházban tölté utolsó éjjelét: menjetek az ilyen apához és kérdezzétek tõle, van-e kín, mely a Megváltó halálánál, mely a mártírok minden szenvedésénél nagyobb, s melyet az örökélet üdvessége sem fog elaltatni?... És azt fogjátok hallani, hogy van.

Alkonyatkor odalopóztam a siralomház közelébe, s vártam, míg a bámész nép eloszlik, melynek mindene van, csak szíve nincs, mely mindent kíváncsi látni, de leginkább a halálnak szánt áldozatot... a barmot a mészáros kezében a vágóhídon úgy, mint az embert a hóhér kezében a bitónál.

Végre mindnyájan eltakarodtak, lefeküdni s álmodni kétségkívül ama gyönyörrõl, melyet a következõ nap szerzend nekik; eléjövék a sarokból, hol eddig meghúztam magamat, s bemenék fiamhoz. János volt nála, sírt és imádkozott... fiam õt vigasztalta. Fiam vigasztalta õt!

Szótalanul fogtam meg kezét; mit is szólhattam volna? Azt-e, hogy:

- Jó estét!

Leültem melléje. Fejem lekonyult, mint az érett kalász... hiszen kalász volt fejem, telve a kárhozat megért magjaival.

- Miért búsulsz, apám? - kezdé fiam. - Hiszen örülnöd kellene, hogy elhagyom ez utálatos földet.

- De ekképp hagynod el, gyermekem!

- Ekképp? Hát nincs-e ez rendén?... A paréjt hagyják nõni és élni, míg magától szárad el; a búzát pedig learatják. Ilyen a földi igazság. Jó lélekkel mondhatom: amennyi könnyet facsart ki Deregi más szemébõl, én annyit töröltem le; megöltem õt, azért nekem is halnom kell, mert itt a jelszó: életet életért! S ez nem kérdés: milyen életet milyen életért?

Fiam elhallgatott, s én nem tudtam mit felelni. Csend lett; csak a föl s alá sétáló õr hangos lépteit és János keserves zokogását hallám. Így telt az éj. Többet hallgatánk, mint beszélénk. Ha a gyertya hamva megnõtt, fiam elkoppantotta.

- Hogy jut eszedbe - kérdezém -, hamvát venni a gyertyának?

- Tisztán akarom vonásaidat látni, apám - felelt õ -, mert már nem soká látom, és azután nem fogom látni többé soha, soha. Nem hiszem, hogy éljünk a síron túl is; mert az élet mindig csak élet, s az ember nem vétkezhetik annyira, hogy az isten két élettel büntesse meg. Vagyonunk engem boldoggá nem tett; mit ért nekem a jóllakás? Tudva, hogy annyian éheznek embertársaim közül. Midõn segítettem azon néhányon, kiken segíthettem, csak annál jobban fájt szívem, mert eszembe jutott, hogy még számtalanan vannak, kik szûkölködnek. Miért nincs egy szemünk és két szívünk, hogy csak felényi ínséget látnánk, s hogy nagyobb helye lenne a fájdalomnak, melyet ennek szemlélése okoz!... Te ismersz engem, apám, nem egyszer láttad a harmatot, mely szemembõl ifjúságom virágaira hullott; amely arcot ily keserû könnyek áztattak már, azt a halál verítéke nem fogja eltorzítani. Nem gyáván halok meg. Bátran lépek az akasztófa alá, melyre nálam különb emberek is jutottak már s ártatlanabbul, mint én. Én nem tartozom a hõsök közé, de ha tovább élnék, érzi lelkem, hogy nem válnám szégyenére az alkotónak, mint oly számtalanan! Meghalok néhány óra múlva; de annál jobb, hogy most halok meg. Most csak te, ti ketten vagy legfölebb hárman fogtok megkönnyezni; ha hosszabb életû lennék, talán sokan fognák megsiratni halálomat, amit fájlalnék, mert más szemébõl könnyet ontani soha nem szerettem. - - -

Így beszélt fiam, mígnem az érkezõ hajnal elválásra, örök elválásra intett. Fölkeltém Jánost, ki sírva aludt el mellettünk, mint a gyermek.

E búcsú!... De nem írom le.

Hazamentünk.

Az utcára nyíló ablakokat kövekkel rakattam be, hogy ne lássak és ne halljak semmit; mert fiamat erre vitték.

Karszékembe mélyedtem... nem az volt többé eszemben, hogy gyermekemet fogják kivégezni; hanem azt gondoltam, hogy a világ vége mára van megjövendölve, s én vártam mozdulatlanul a percet, melyben a mindenség rombadõl.

Egyszerre zaj üté meg fülemet... szekerek zörgése... lovak dobogása... emberek ordítozása...

Hirtelen fölugrottam; a legtávolabb zugba vontam magamat, füleimet bedugtam... és mégis mindent hallék!

Vagy csak képzeltem, hogy hallok? - -

Lassanként csendesült a zaj, végre egészen megszûnt. Elvettem kezemet fülemtõl... az utca felõli falhoz közeledtem, s hozzátartám fejemet és hallgatóztam...

Semmi nesz.

János széken ült, két tenyerében tartva fejét.

- Csak gondold - szólék hozzá- milyen bolond képzelõdéseim vannak? Éppen most azt képzeltem, hogy fiamat, Bálintot, akasztani viszik, és úgy tetszett, mintha kísérõi zaját is hallottam volna...

- Ez nem képzelõdés - válaszolt János -, ez való; és a zajt is hallhatta ön, mert most haladtak el itt vele...

- Kivel?

- Bálint úrfival...

- Az én fiammal?

- Fájdalom, azzal...

- Ej, akasztófára való gazember te, így mered rágalmazni fiamat?... Vond vissza szavadat, ha istened van! Hiszen mi hasznod abból, ha elveszed eszemet?

- Csillapuljon, édes jó uram! - esedezett János.

- Mondd hát, hogy hazudtál, és én lecsillapodom.

- Vajha mondhatnám...

- Csakugyan való tehát? Hah, és mi itt henyélünk gyáván, ahelyett, hogy megmentésére rohannánk!

- Számára nincs többé menekülés...

- Nincs? De én mégis megmentem, kiragadom a hóhér kezébõl!...

- Nem férhet ön hozzá...

- Miért?

- Mert ezren és ezren állják õt körül...

- Óh, átok mindazon ezrekre és ezrekre, akik õt körülállják, és átok még ezredik ivadékukra is!... Vesszenek el mindnyájan ily halállal, amilyet most bámulnak; vesszenek, vesszenek... ámen!

Lerogytam volna, ha János meg nem tart.

- Te, barátom - folytatám -, voltál-e már fönn a padláson?

- Voltam...

- Ellátni-e onnan az akasztófához?

- Mit akar ön?

- Ellátni-e? Felelj, ne kérdezz.

- El...

- Tehát fölmegyek...

- És?...

- És megnézem: nem álom-e az amirõl itt beszelünk... mert én még most is a’ hiszemben vagyok, hogy csak álom...

Fölszaladtam a padlásra, mohón ugrottam egyik ablakhoz és kitekinték... nem láttam semmit, mert a kelõ nap éppen ekkor lövellte szét elsõ sugárait... tenyeremet szemeim elé tartottam... és láttam... a hóhér most tekerte ki fiam nyakát.