|
Éj lett,
oly viharos, amily derült volt a hajnal.
-
Induljunk, barátom! - szólék Jánosnak.
- Maradjon
ön, uram - felelt õ -, hiszen mi elvégezzük...
- Nem,
János, e szent munkához senkinek sem szabad nyúlnia, csak nekem és neked. Jer.
És menénk,
hogy fiamat eltemessük.
Sötét volt.
A szél süvöltött, zúgott. Az esõ szakadt. Az utcák üresek valának... ily idõben
kinek is volna kedve szabad ég alatt lenni?... Csak az akasztott emberek vannak
ott, és azok, akik õket eltemetni készülnek... levenni õket a magasból és
letenni a mélybe. Én mentem Jánossal. Egész erõnkbõl kellett eveznünk, hogy az
õrjöngõ zivatarban elõre haladhassunk.
Soká
mentünk. Mire odaértünk, ahova indultunk, a zápor megszûnt, a fellegek
megrepedeztek, nyílásaikon ki-kinézett a hold és ismét elbújt... a szél azonban
egyre dübörgött, talán még jobban, mint elébb. Fújt, fújt a szél, és lengeté
gyermekemet, egyetlen gyermekemet. Midõn melléje értem, megcsókoltam hideg,
mezítelen lábát, melyrõl a hóhérlegény húzta le a sarut.
És ez
ugyanott történt, ahol ezelõtt huszonkét évvel a párbajban Ternyei lõtt meg
engemet.
János
segítségével levettem fiamat... oly gyöngéden bántam vele, mintha minden kemény
érintésem fájt volna neki, oly gyöngéden, mint az édesanya bánik beteg
csecsemõjével. Éppen, midõn levettük és végigfektettük a földön: akkor ért ki a
hold a felhõk közül, s reánk veté teljesen kísértetes sugárait...
Ott feküvék
hosszában, mereven, elkékült arccal, kidülledt szemekkel kiöltött nyelvvel,
nyakán kötéllel az, ki még tennap az új világ Adonisza volt.
Leoldám
nyakáról a kötelet, és összecsókolám a fekete karikát, melyet ez rajta hagyott.
Azt gondoltam, hogy letörlik csókjaim a kötelhelyet, és fiam föl fog éledni.
Nem éledett
föl.
Megsimítám
arcait, elsimítám nagy homlokáról szép fekete haját, melyet az esõ megáztatott
és a zivatar összekuszált, s mondám: éledj föl, egyetlen magzatom, egyetlen
örömem!
Nem éledett
föl.
Csak
szemeit mereszté rám, és nyelvét ölté felém.
Vállamra vettem õt, és vittem a temetõbe. Kinek volt már ily
teher vállain, az tudja, milyen nehéz a világ... nekem úgy tetszett, mintha a
világot vittem volna.
- Hah - kiálték föl útközben -, nem hagytuk ott kötelét?
- Nem, uram,
eltette ön - felelt János.
- Úgy jól van! -
mondám, s folytattuk utunkat.
Elértünk a
temetõbe, és leástuk õt.
És ez ugyanott
történt, hol ezelõtt huszonkét évvel szeretõmet, Rózát, ástam föl a sírból. - -
-
A város megtudta
hogy ama gazember(!), kit fölakasztottak, a temetõbe jutott, hol a
becsületes(!) embereknek van csak helye, s ki akarta onnan hányatni csontjait.
Megelõztem a
várost; kiásattam fiamat magam, és elvitettem messze, messze... szegény fiam!
Még holta után is oly soká nem lett nyugodalma!
De most már
nyugszik háborítatlanul.
Vadonerdõ közepén
van egy kerek völgy. A völgyet környékezõ bércek tetejében szüntelenül zúgnak a
fenyõfák, mert közülök indulnak csatára a viharok és hozzájok térnek vissza...
de a völgyben alant csend és béke van, csak az énekesmadarak beszélgetnek egy
kis patakkal. Középütt a völgyben a fenyõk ki vannak irtva, s helyökön egy
óriási fehér oszlop áll, mely ötvenezer forintba került. Rajta e rövid fölirat:
FIAM.
|