|
Éjfél után értem
haza fiam temetésérõl. E napnak rám nézve nagy fáradalmai voltak, olyan nagyok,
milyenek csak embernek lehettek, és lehetnek a világ teremtésétõl a világ végéig.
Lelki, testi erõben kimerülve, elzsibbadva, elalélva rogytam ágyamra, hogy
elaludjam vagy meghaljak. Meg sem haltam, el sem tudtam alunni. Irtózatos
ecsettel föstött panorámaként vonultak el szemeim elõtt a mai napnak, sõt egész
életemnek rémes jelenései. Végre, midõn hajnalodott, halványodni kezdtek
emlékezetem kísértetei... mindinkább sûrûbb ködbe burkolóztak... már csak
kétesen láttam körrajzaikat... szemeimet behunytam, hogy elaludjam; ekkor
hangos kopogást hallék ablakomon, s e szókat:
- Andorlaki Máté! Ismered-e hangomat? Már rég nem hallottad.
Én azon koldus vagyok, kit fiad a sárból emelt ki egykor az utcán; én azon
koldus vagyok, kinek leányát szerette fiad, s ki leányát kényszerítette, hogy
kétségbeejtse fiadat; én azon koldus vagyok, ki egykor nagyúr volt, kinek te
nyerted el mindenét, kinek neve Ternyei Boldizsár. - - Andorlaki Máté, te
engemet koldussá tettél... én akasztófára juttattam fiadat!
|